Nemzeti ünnepünkről a Népszava is megemlékezett. Olyan népszavásan, persze. Kácsor Zsolt, az Ünnep után című írás szerzője nehezményezte, hogy a március 15-i ünnepen szónokló politikusok ezúttal is elmulasztották megemlíteni azt a tényt: a forradalom kitörése után néhány nappal zsidóellenes demonstráció zajlott le Pesten. „A nép, az istenadta, erősen hiányolta a 15-i megmozdulás mozzanatai közül a szokásos zsidóverést” – írja Kácsor, aki azt is hozzáteszi, hogy a mai szónokok alighanem tudatosan hallgatnak erről, pedig hát a forradalmi összképhez ez is hozzátartozna. „A melldöngető magyarkodásba nemigen fér bele, hogy a korabeli magyar nemzetőrök voltak kedvesek antiszemitának lenni” – tájékoztat a szerző. (Aki valószínűleg maga is tudja, hogy 1848–49-ben a hazai zsidóság lelkes buzgalommal támogatta a forradalmat, sőt fegyvert is fogott a szabadságharcban Kossuth Lajos oldalán.)
Nem kezdek itt most kutakodni (nem is az én tisztem), hogy volt-e, s ha igen, milyen méretű zsidóellenes megmozdulás (az egyébként akkor német többségű) Pest-Budán, csupán azon merengek, vajon milyen lelkivilága lehet egy ilyen tollforgató provokátornak, akinek mindössze ez marad meg a magyarság egyik legszentebb ünnepéről. Milyen lehet ilyen pszichével élni?
A provokációs szándék nyilvánvaló. Naná! Kácsor ember (már majdnem kollégát írtam) pontosan tudja, sőt nagyon reméli, hogy írása nyomán özönével kapja majd a feldúlt antiszemita megjegyzéseket, amivel aztán – régi trükk! – el lehet majd szaladni Brüsszelbe, Washingtonba… Lám, milyen a magyar, mennyire gyűlöli a zsidóságot!
