Mindig érdeklődéssel olvasom Ágh Attila írásait. A politológusból humoristává avanzsált 82 éves szerző nemcsak meglepő fordulataival hívja fel magára a figyelmet, nyelvezetének munkásmozgalmi bája magával ragadó. Ágh bácsi úgy tizenhárom éve az Orbán-kormány munkásságát próbálja közel hozni az olvasóhoz – a Kádár-kori lövészárokba visszavonult rendíthetetlen ólomkatona szemszögéből. Frenetikus ötlet.
Minapi, a Népszavában megjelent humoreszkjében a megtévesztett hazai közvéleményről ír, amely abban a hitben él, hogy az Orbán-kormány kerüli a konfliktusokat, holott épp fordítva igaz, a kabinet állandósította a konfliktust a „hanyatló, háborúpárti Nyugattal”, ugyanakkor látványosan keresi a keleti kapcsolatot Oroszországon és Kínán is túl, Közép-Ázsiában, sőt ügyetlenül belekavar az amerikai belpolitikába. „Befelé – írja – eljátssza a megváltót, biztonságot ígér a halmozódó válságok viharában. Félelmet kelt és erre a félelemre építi a hatalmát.” Diagnózis felállítására is vállalkozik a szerző („Az Orbán-rezsim a nemzetközi konfliktusok parazitája”), ugyanakkor nem hagyja apátiába zuhanni az olvasót: „a félrevezetett, széttöredezett társadalom is ébredezik; egyre jobban belátja, hogy a megfosztottság valójában közös: az Orbán-rendszer terméke, és csak egy újabb rendszerváltással lehet megszabadulni tőle.” Van remény, elvtárs!
Ágh Attila nevéhez olyan bestsellerek kötődnek, mint A polgári politikai gazdaságtan emberfelfogásának marxi kritikája és elsöprő vígeposza, a Demokratikus szocializmus – A szocializmus alapértékei és a marxizmus hegemóniája. Remekmű mindkettő. Bennük hallgat a sötétség.
