Viktor Silov altábornagy fekete Volgája 1991. június 19-én 15 óra egy perckor áthajtott a záhonyi Tisza-hídon. Ő volt az utolsó idegen katona magyar földön. Harminckét éve ezen a napon ért véget Magyarország szovjet megszállása. Még 1944 őszén jöttek lánctalpon – ők voltak a győzők, mi a legyőzöttek. Három éven át a Szövetséges Ellenőrző Bizottság színeiben őriztek bennünket, majd a párizsi békediktátum után – bár lejárt a tisztük – itt maradtak. Az erősebb jogán. Közben alig leplezve hatalomra segítették a Moszkvában előnevelt kommunistákat. Rákosiék még marasztalták is őket. 1956 ősze igazolta: jó okuk volt rá. Csak az ő fegyvereikkel tudták legyőzni a nemzet forradalmát; megint kiderült, a magyar kommunisták mögött nincs igazi tábor. A Kádár-kormány 1957 januárjában így „magyarázta” a megszállást: „A két ország baráti, testvéri és szövetséges viszonyának megfelelően a magyar és a szovjet kormány baráti tárgyalások útján kívánja rendezni a helyzetet.” Bár Hruscsov SZKP-vezér néhány évvel később felajánlotta, kivonja a csapatait Magyarországról, Kádár kérlelte: maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, elvégre testvérek vagyunk! És ők maradtak. Sőt tartósan letelepedtek. Több mint három évtizeden át úgy kellett neveznünk őket: a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg.
Annál a záhonyi hídjelenetnél (a megrendült tudósítók közt magam is ott álltam) alig volt protokoll, Silov egykedvűen tisztelgett, majd kocsiba szállt – egy nagy fekete autóba –, és átrobogott a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé. (Amely aztán két hónappal később megszűnt.)
A megszeppent elvtársakat leszámítva boldogok voltunk. Egy volt a nemzet: Továrisi, konyec!
Borítókép: Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a záhonycsapi átkelőhelyen 1991. június 19-én (Fotó: MTI/Kleb Attila)
