Talán százan lehetünk a Nemzeti Lovarda, a Tattersall „fedelesében”: régi és mostani öttusázók, hozzátartozók, megfényesedett tekintetű barátok. Búcsúzni jöttünk. Az utolsó vizitre. Elköszönni a pályától, az akadályoktól, az istállóktól, a kovácsműhelytől, a lovászfiúktól… Elbúcsúzni a házigazdáktól, akik nyolcvanvalahány éven át otthont adtak nekünk.
Körbepillantani még egyszer gombóccal a torkunkban.
Igaz, csak a nyári olimpián búcsúzik a „lovas” öttusa, az öreg Tatterban többé már nem lesz verseny.
A hivatalos magyarázat szerint a lovaglás „akadályt jelentett” az öttusa továbbfejlődésében gyakorlati és anyagi szempontból.
No, igen. Meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, főképp a nézettségnek, hogy eladható reklámhordozó legyen a sportág – ebben a nyomorult versenyben bukott fel a boldogtalan öttusaló. (Helyére valami idétlen ugribugri kerül.)
Nekünk, magyaroknak különösen a szívünkhöz nőtt az öttusa. Az olimpiák örökrangsorát mi vezettük (kilenc arany, nyolc ezüst és hat bronzérem). Az egyéni versenyben öt bajnokunkért szólt a Himnusz, felállva sorolom őket: Németh Ferenc, Török Ferenc, Balczó András, Martinek János, Vörös Zsuzsanna. Az újkori olimpia életre hívója, Pierre de Coubertin báró álmodta meg a pentatlont: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe.” Ebből született az öttusa: lovaglás, vívás, lövészet, úszás és futás. A verseny lebonyolítási rendjét sűrűn változtatták, de a tusák ugyanazok maradtak, az szentírás volt. Míg az lehetett. Míg számított az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, Coubertin szelleme… De mára ide is betört a nyers jelenkor, száműzte a lovat. Erdőből a madárdalt.
