Schiff András zongoraművész tizenkét éve döntött úgy, hogy amíg az Orbán-kormány van hatalmon, nem lép fel Magyarországon. A Népszavának minap nyilatkozó önkéntes száműzött ezt már korábban is megerősítette. Szerinte a hazai politikai légkör aggasztóan hasonlít az 1940-es évekéhez. Ez azért érdekes, mert művész úr negyvenöt éve Nagy-Britanniában él, nem nagyon jár haza, ehhez képest makacsul állítja, hogy
Magyarország csupa rasszizmus, antiszemitizmus és nacionalizmus. Hogy magyar zsidóként személyesen fenyegetve érzi-e magát, úgy fogalmazott: Orbánék ezt „nagyon ügyesen csinálják”, például zsidó művészeti fesztiválokat tartanak, hogy ezzel is leplezzék az antiszemitizmusukat.
2013-ban maga Orbán Viktor hívta meg Schiff Andrást a felújított Zeneakadémia megnyitójára, ám művész úr nem jött el. Még mit nem! Egy antiszemita országba?! (Ha zongorázni tudnám a különbséget az angol és a magyar zsidóság biztonsága között, én lennék a Schiff.)
Nem ő az egyetlen magyar művész, aki a „száműzetést” választotta. Schilling Árpád, a Krétakör meg nem értett rendezője pár éve manifesztumban jelentette be: miután újra a jobboldal győzött, távozik az országból, ez már sok neki. Bejelentését sokkolónak szánta, ám harsányan körberöhögték, sőt Gyurcsány Ferenc klasszikussá lett kijelentését ajánlották a figyelmébe: „El lehet menni! Tessék!” (Néhányan konkrét túrajavaslatot is mellékeltek, hová menjen, de mielőbb…) Korábban Gerendás Péter muzsikus közölte, hogy világgá megy, mert képtelenség boldogulni Orbán Viktor fasizálódó országában, rettegés az élet. Végül persze nem ment sehová – ezt viszont nem sietett bejelenteni. (Kommentelőktől most nem idézek.)
