Reggel egy ismeretlen, karikás (ötkarikás) szemű figura nézett rám a tükörből, kis híján bemutatkoztam neki. Négyévente visszatérő állapot ez, olimpiakórnak mondják. Ilyenkor gyakorlatilag nem alszik az ember, még az ágyban is esélyt latolgat, számol, reménykedik. Közben egyvégtében megy a tévé, a rádió, csöng a telefon… Persze – lám! – újságcikket is kell írni, mert az élet nem áll meg. (Ötpercenként fölpattanva, le-föl rohangálva a lakásban hányom egymásra a sorokat. Lehet is ilyenkor kerek, klappoló mondatokat fabrikálni, arányokra ügyelni, képzavart elkerülni? Ugyan.) Minden a feje tetején. Most délután például még a reggeli kiflimet majszolom a kihűlt kávéval. A macskát viszont elfelejtettem megetetni – igaz, tegnap háromszor is kapott, szegény.

A hatvanas római olimpia volt az első, amelyikre emlékszem: Kárpáti Rudolf, Parti János, Török „Béka”, Németh Feri… Még fekete-fehér tévén néztem, de már színesnek láttam. Istenem! Újságíróként a montreali volt a legemlékezetesebb, hetvenhatban. A sportlapnál dolgoztam, az volt ám a tűzkeresztség! Négy mutációban csináltuk a lapot. Délelőtt, amikorra hazaszédelegtem a redakcióból, már melegen sütött a nap…
De jó, hogy a görögök kitalálták az olimpiát! Coubertinnek külön gratula!

Mennyire, de mennyire várjuk ezt a szertelen, ötkarikás őrületet, úgy, mindenestül. Hősökre vágyunk, berobbanó újakra, dacos régiekre. Fölemelő pillanatokra meg könnyes szemekre. Magyar himnuszokra. Mert ilyesmitől lesz kerek a világ. Most nagyon nem kerek…

Sajnos ki kell tennem a pontot, mert azonnal jönnek a pólós lányok…

Borítókép: Milák Kristóf hozta a 100 pillangó aranyérmét Párizsban (Fotó: Csudai Sándor)