Politikai rendezvények rendszeres velejárója (utóélete) a véget nem érő vita: hányan vettek részt az eseményen. Sosem szerettem ezeket a gyakran gátlástalanságig manipulált számháborúkat. Hiszen nem ritkán az nyeri ezeket a csatákat, akinek a „baráti” sajtója nagyobbat lódít. Mintha az döntené el a felek igazát, ki mekkora szimpatizáns tömeget tud maga mellé füllenteni.
Az évtizedekig Amerikában élő Márai Sándornak sem volt nagy véleménye a tömegről. Szerinte senki és semmi nem lesz olyan hamar amorf, erőtlen, mint a tömeg. „Minden, amit a tömeg »akar« […], minden hamarább esik szét, mint amit az Egyén akar és őriz.” Nem véletlen, hogy amikor egy helyütt a bátor költőkről mereng, az ókori Horatiust említi, akinek volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo (Gyűlölöm a tömeget, s távol tartom magam tőle.)” Egy ilyen kinyilatkoztatáshoz a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett – véli Márai –, hiszen a fórumon minden ripők a Nép kegyeit hajhászta. „Az úgynevezett »forradalmi költők«, a »nép énekesei« hízelegtek – a múltban, mint ma – a tömegnek, és ez nem nehéz. De kimondani – Horatius kimondta –, hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, sem tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van, ehhez forradalmi bátorság kell.”
Márait azután vettem le a könyvespolcról, hogy lekapcsoltam a televíziót. Mindenütt az új Messiás szavalt hívei előtt, hogy ő aztán majd jön, száz ügyvéddel följelent, beperel és ellehetetlenít mindenkit, Orbánt is.
Napszemüvege kéjesen csillogott, az ájult, kalimpáló tömeg ordított, hörgött. Igaza volt Horatiusnak.
