Sosem gondoltam volna, hogy olvasmányosan, sok-sok humorral is meg lehet írni a rendszerváltás regényét. Radosza Sándor legújabb munkája, a Szent Menyus Társaság az ékes cáfolat erre. A pedagógusból lett író úgy rajzol árnyalt képet zavaros közelmúltunkról, hogy egy szerelmi szál a vezető motívum, a korabeli közállapot – a lényeg – „csupán” háttér. Trükkös korról fortéllyal ír. 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán játszódik a regény. Kopárdon vagyunk, egy képzeletbeli faluban, ahol a hajdani pártfunkcionáriusokból új kapitalistákká lett elvtársak a saját nevükre akarják íratni a téeszföldeket, a kiürült orosz laktanyát és minden létező és bekebelezhető ingót és ingatlant.

Eközben – ez a szerelmi szál – Zelma, a tizenöt éves lány azért szökik meg a nevelőintézetből, hogy ne az utcasarkon kelljen elkezdeni munkás életét, ahogyan azt jósolják neki, hanem szakmát tanulhasson. Fodrász akar lenni.

Babonák, begyepesedett szokások és hirtelen támadt méretes joghézagok között élnek a kopárdiak. A torz állapotot a régi-új dörzsölt elöljárók persze gátlástalanul kihasználják. Tehetik, a feudálkommunista rendszer már nem működik, körvonalazódik viszont az új, vadkapitalista világ, s ők – milyen érdekes! – ebben is otthon vannak… Hirtelenjében istenfélőkké szemérmesednek az egykori tótumfaktumok, hogy az új felállásnak is ők lehessenek a nyertesei. Nyomulnak az önjelölt sorsfordítók, saját múltjukat megtagadva mutogatnak visszafelé. Ismerős?

A kirekesztés elleni tiltakozás regénye ez a könyv, egy fordított értékrendű közösség tablója.

A kaméleonoknak tükör, csörgősipka.