Nyolcvan éve, 1945. január 13-án hunyt el Szabó Dezső, a XX. század egyik legvitatottabb magyar írója, akiről máig méltatlanul keveset tudunk. Most, hogy már nincs indexen (bár a baloldal változatlanul morogja), kimondhatjuk: Szabó Dezsőnek a magyar irodalom nagyjai közt a helye. Az elsodort falu szerzőjét nemcsak nyelvi ereje és műfaji sokszínűsége, de politikai állásfoglalásai is a két világháború közötti évtizedek markáns személyiségei közé emelték. Megítélése az elborult betűvetőtől a nagyon is józanul gondolkodó írástudóig számos minősítést kapott. A kommunista demagógián éppúgy átlátott, mint az éledező nácizmus veszélyein. Hol kirekesztőnek, hol németgyűlölőnek tartották, de azt még az ellenségei sem vitatták, hogy minden vívódása, tettlegességig fajuló indulata mögött a magyarság féltése állt. 1938-ban írta: „Öntudatot mindenekelőtt! Ez ma égetőbb szükség a kenyérnél, hiszen ez a magyar kenyér feltétele. (…) Az egyetlen lehetséges termő egység: a magyar öntudat.” Legismertebb jelszavát ki ne ismerné: „Minden magyar felelős minden magyarért!”
Budapest ostromának kellős közepén egy József körúti bérház óvóhelyén érte utol a halál. Az éhhalál. Holtteste hosszú napokon át egy szekrényből ácsolt koporsóban hevert a Rákóczi téri szökőkút mellett. Itt hantolták el, s csak négy évvel később került át a Kerepesi temetőbe, minden szertartás és búcsúztatás nélkül. „Meghalok én tízszer, százszor, / Nem félek én a haláltól. / De rakhatsz rám hegyet, hatot: / Míg magyar van: feltámadok” – jövendölte a rá jellemző daccal ez a különös, halálában is rendkívüli ember.
