Nincs elgondolkodtatóbb, mint írók levelezését olvasgatni (nem irigylem a kötetek szerkesztőit, sziszifuszi munka kiböngészni, értelmezni, összegyűjteni, rendszerezni hosszú-hosszú esztendők papírra rótt eszmecseréjét). Persze azokról az írókról, akik dacból, érdekből vagy lustaságból hallgatást fogadtak, kevesebbet tudunk. Csakhogy akadnak szívesen mesélő, levelezésükben is termékeny szerzők, akik az égvilágon mindenről tudósítják barátaikat. Megtudhatjuk, kinek fáj a lába a családban, milyen pletykák keringenek az írószövetségben, melyik író éppen mivel vádolja a másikat. Arról beszélni is felesleges, hogy érzékeny szerkezetek lévén íróink nagy része folyamatosan panaszkodik, kérlel, megsértődik. Irodalmi levelezésünk értékelhetetlen volna szúrós megjegyzések, odavetett jelzők, bosszúszomjas nekibuzdulások nélkül. A magyar író már csak olyasféle, mint bárki az országban – mégis illik olykor oldalba döfni a másikat, ha elült a csatazaj, és már éppen elringatnánk magunkban illúziónkat, hogy örök béke mégiscsak létezik.
Másképp áll azonban a helyzet, ha a feladatokról, munkáról tudósítják egymást.
Olyan irodalmi nagyságok, mint Kodolányi János és Szabó Lőrinc például, csak egészen mellékesen, odavetve jelzik, éppen mit írnak, milyen terveket kovácsolnak. Miközben a sajátos, süket csendből, ami az alkotó saját tulajdona, és csak a sűrű írógépkopogás szakítja meg olykor, rendszerint világszínvonalú próza és líra pattan ki. Más körülmények azonban a legkevésbé sem izgatják az írót.
Mert éhezhet és fázhat, ott állhat egy fillér nélkül, villany híján pedig csak napfénynél dolgozhat, aki az irodalommal járja násztáncát, a szellemi létet választja a fizikai helyett. Ennél nagyobb áldozatra ember aligha képes. De hogy a hajdani levelezés óta eltelt hetvenöt évben már minden elenyészett az időben, csak a művek maradtak meg, egyúttal bizonyságát adja annak, hogy szellemi örökségünk a legmaradandóbb emlékünk.
Manapság éppen az a gond, hogy nemigen hagyunk nyomot magunk után. Megértem, hogy változó korban élünk, hogy életünkre rátelepedett a világháló, a mobil, s hogy kiveszőben az újság és a könyv. Még azt is elfogadom, hogy nem értesüléseket csipegetünk, mint a történelmi ember, hanem igyekszünk kiásni magunkat az információs dzsungelből. Mindent megértek.
Csakhogy a 2000 és a 2023 közötti nagy művek nem jöttek létre, nem látszanak, nem értek el hozzánk – nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben, filmben, zenében, egyetlen művészeti ágban sem.
Mondhatjuk persze, hogy jeles, ismeretlen alkotók munkálkodnak, sőt a nagy klasszikusok is köztünk élnek – csakhogy ez nem igaz. Ha csak irodalmi kérdésekre szorítjuk vizsgálódásainkat, két körülményt rögtön megállapíthatunk. Az egyik, hogy a világ teljességét, működését, életünk fő erkölcsi irányait, hazánk és népünk helyzetét, életünk, halálunk problematikáját megvilágosító prózát és verset valamennyien a régmúltból merítünk magunknak. Nem megbántva kortársainkat: tényleg elhiszi bárki, hogy – csak költészetről szólván – Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, valamint úgy háromtucatnyi hajdani magyar világnagyság mellett mi, maiak új eszméket, gondolatokat, stílust kapcsolunk be irodalmunkba? Hogy egyáltalán csak megvillannak új színek, s hogy az Édes Anna vagy az Iskola a határon után nemzedékekkel egyáltalán létezik a magyar regény?
Ha értőn, figyelmesen körülnézünk egy könyvesboltban, jobbára tömeggyáros celebek kiadványait találjuk kortárs irodalom címszó alatt. Esetleg elkopott, kiégett önismétlőket, valamint belterjes modorosságokat okádókat, akiknek nem értékük, hanem szégyenük, hogy alig lehet elolvasni őket. Vagy tehetséges fiatalokat, akik óhatatlanul másolnak, utánoznak, plagizálnak, de legalábbis képtelenek szabadulni privát eszményeiktől, amelyek iránya mindig irodalmi példaképekre mutat.
Mindezen csakis az csodálkozhat, aki még nem tudja: irodalmi közvélemény Magyarországon ma már nem létezik. Amit annak nevezünk, szövetségi, egyesületi felbuzdulás, néhány száz ember belügye, akiket pusztán az fűz össze, hogy mindannyian írásból élnek. Esetleg olvasóké, akik rossz könyveket választanak, és eseménnyé emelik azt, amit valójában el kellene rejteniük. Egymásra reflektáló, az örökkévalósággal parolázó, nagy műveket kibocsátó írók ma nem élnek közöttünk. A sok információ között elveszett a gyermek, maga a magyar irodalom.
Megvigasztalhatjuk magunkat, hogy a munka talán mégis halad, remek új dolgok születnek, a kérdés csak az, hogy ha majd száz esztendő múltán feltérképezik az új évezred első néhány évtizedét, amikor szellemi üzeneteket igyekeznek kibányászni, egyáltalán meg akarják érteni, hogyan éltünk, mit gondoltunk, vajon miféle muníciót kaparnak össze utánunk. Félek, hogy az összkép nem pusztán lesújtó, de kiábrándító lesz.
Semmit nem hoztunk létre, nem teremtettünk, jobbára csak panaszkodtunk. Elmerültünk nyakig a politikában, a hatalmi erőközpontokban pedig nem a magyar kultúra felvirágzására fordítják erőforrásaikat. Az úgynevezett civil szféra pedig örökké éhes és elégedetlen, ahogyan – igaz, akkor még nem így hívták – mindig is az volt a magyar szellemtörténetben.
Ebből a frigyből nem születhet utód, merthogy a nászt el sem hálták. A nagy alkotó, az örök névjegy, az élő szöveg, a megváltó gondolat nem érkezett meg közénk. Mi majd Vámos Miklós összes művét kínáljuk aranytálcán a jövő nemzedékeinek, onnan a tescós „irodalmi részlegből”, tíz méterre a sárgarépától és a zellertől. Mert csak erre voltunk képesek.
További Vélemény híreink
Valójában meg kellene írni, amit meg tudunk írni. Ennyire egyszerű a képlet. Írók, újságírók, költők, publicisták egész hada tölti el az életét tökéletes haszontalanságokkal. Ott élnek a Facebookon, mintha az életünk függne attól, hányan, kik és mikor lájkolják a hülyeségeiket és értelmesebb gondolataikat. Ez a fajta jelenlét teljességgel terméketlen szellemi szempontból. Semmi sem születik, nem marad meg, nem adatik tovább – hiszen semmi nem is jött létre.
Ha nem vagyunk képesek összeszedni gondolatainkat, és megírni, megörökíteni, hátrahagyni, amit éreztünk, ami megtörtént velünk vagy amit szerettünk volna, nincs jogunk belépni a magyar irodalom nagy csarnokába. Akkor a mi korosztályunkról csak félinformációk, hazugságok, egyoldalú magyarázatok maradnak meg.
Ha nem tudunk felemelkedni nagyjainkhoz, nem levelezünk egymással, nem segítjük a másikat, nem teremtünk irodalmi közvéleményt, ha nincsenek nagy hatású szerzőink, nem újítunk meg műfajokat, és – ismétlem – tulajdonképpen meg sem írjuk, amit meg kellene írnunk, akkor elveszítettük magunkat. Vagy azt gondoljuk, szellemi bomlás, önfeladás nem is létezik? Utánunk sokszor csak az irónia marad… Arany Jánost kellene olvasnunk, A nagyidai cigányokat:
Hősi tetteinket hirdeti a ponyva, / Írják krónikába, kalendáriomba; / Lesz ember, ki egész könyvet is ír rólunk, / S a világ bámulja, mily vitézek voltunk.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Kelet-Magyarország/Sipeki Péter)
A téma legfrissebb hírei
Tovább az összes cikkhezA megoldás Budapesten: Szentkirályi Alexandra
A korábbi főpolgár-helyettes már eleve jóval több praktikus eredményt tud felmutatni, mint a regnáló városvezető.
A főpolgármester szekunder szekundát kaphat
Lebukott az ellenfelén gúnyolódó Karácsony Gergely, aki pozíciójához méltatlanul, összevissza beszél.
Budapestet Karácsonytól védjük meg
A főpolgármester az általa csődbe vitt főváros „kivéreztetéséről” panaszkodik.
Vissza a nixoni stratégiához!
A nagy kérdés az, lesz-e valaki Washingtonban, aki kész és képes megvalósítani a reálpolitikai fordulatot.
Véleményváró
Tovább az összes cikkhezA megoldás Budapesten: Szentkirályi Alexandra
Így lett Irán Izrael fő ellensége
Magyarország nem volt szószegő
A rendszerváltás mint tananyag
A szerző további cikkei
Tovább az összes cikkhezFogságban
Vagy csatlakozunk a rabul ejtett csókákhoz, és engedjük, hogy tengerentúlról állított csapdákba zuhanjunk, vagy kiállunk magunkért.
Kölcsönös bizalom
Nem azt mondom, hogy a nagyvilág csendőr után kiált, de erős pólusok nélkül nincsen kölcsönhatás.
Csanytelek az egész ország
A liberális újságíróknak fel kellene fogniuk, hogy Magyarország jórészt rajtuk kívül létezik.
Számháború
Egy szó mint száz, szégyenletes lebőgés a szombati fórum, semmiféle tömegdemonstrációról nincs szó.
Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en
Nyilvánosan alázta meg Majkát a felesége
Itt van Oroszország feltétele a békéhez!
Elképesztő örömhírre érkezett haza Tilla: babákkal bővül a család
Na erre mondják, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik
Bezárja az összes önkiszolgáló kasszáját, visszahozza a hagyományos pénztárakat ez a bolt
Frei Tamás bejelentette: megállapodtak az Aldival
Katasztrófával fenyegeti a NATO-t Oroszország
Női NB I: nyert a DVTK és a Soroksár, ikszelt a Haladás
Játssz és nyerj páros belépőt a Magyarország-Kanada jégkorongmeccsre (hirdetés)
A hajszolt életvitel nem lehet kifogás, vedd komolyan a vashiányt (hirdetés)
Alu paratha, a burgonyával töltött boldogságlepény -receptvideó ( hirdetés)
A világ legjobb csapata újra Budapesten (hirdetés)
Címoldalról ajánljuk
Tovább az összes cikkhezA megoldás Budapesten: Szentkirályi Alexandra
A korábbi főpolgár-helyettes már eleve jóval több praktikus eredményt tud felmutatni, mint a regnáló városvezető.
A főpolgármester szekunder szekundát kaphat
Lebukott az ellenfelén gúnyolódó Karácsony Gergely, aki pozíciójához méltatlanul, összevissza beszél.
Budapestet Karácsonytól védjük meg
A főpolgármester az általa csődbe vitt főváros „kivéreztetéséről” panaszkodik.
Vissza a nixoni stratégiához!
A nagy kérdés az, lesz-e valaki Washingtonban, aki kész és képes megvalósítani a reálpolitikai fordulatot.