Másképp áll azonban a helyzet, ha a feladatokról, munkáról tudósítják egymást. 

Mert éhezhet és fázhat, ott állhat egy fillér nélkül, villany híján pedig csak napfénynél dolgozhat, aki az irodalommal járja násztáncát, a szellemi létet választja a fizikai helyett. Ennél nagyobb áldozatra ember aligha képes. De hogy a hajdani levelezés óta eltelt hetvenöt évben már minden elenyészett az időben, csak a művek maradtak meg, egyúttal bizonyságát adja annak, hogy szellemi örökségünk a legmaradandóbb emlékünk.

Manapság éppen az a gond, hogy nemigen hagyunk nyomot magunk után. Megértem, hogy változó korban élünk, hogy életünkre rátelepedett a világháló, a mobil, s hogy kiveszőben az újság és a könyv. Még azt is elfogadom, hogy nem értesüléseket csipegetünk, mint a történelmi ember, hanem igyekszünk kiásni magunkat az informá­ciós dzsungelből. Mindent megértek. 

Mondhatjuk persze, hogy jeles, ismeretlen alkotók munkálkodnak, sőt a nagy klasszikusok is köztünk élnek – csakhogy ez nem igaz. Ha csak irodalmi kérdésekre szorítjuk vizsgálódásainkat, két körülményt rögtön megállapíthatunk. Az egyik, hogy a világ teljességét, működését, életünk fő erkölcsi irányait, hazánk és népünk helyzetét, életünk, halálunk problematikáját megvilágosító prózát és verset valamennyien a régmúltból merítünk magunknak. Nem megbántva kortársainkat: tényleg elhiszi bárki, hogy – csak költészetről szólván – Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Nagy László, valamint úgy háromtucatnyi hajdani magyar világnagyság mellett mi, maiak új eszméket, gondolatokat, stílust kapcsolunk be irodalmunkba? Hogy egyáltalán csak megvillannak új színek, s hogy az Édes Anna vagy az Iskola a határon után nemzedékekkel egyáltalán létezik a magyar regény?

 Mindezen csakis az csodálkozhat, aki még nem tudja: irodalmi közvélemény Magyarországon ma már nem létezik. Amit annak nevezünk, szövetségi, egyesületi felbuzdulás, néhány száz ember belügye, akiket pusztán az fűz össze, hogy mindannyian írásból élnek. Esetleg olvasóké, akik rossz könyveket választanak, és eseménnyé emelik azt, amit valójában el kellene rejteniük. Egymásra reflektáló, az örökkévalósággal parolázó, nagy műveket kibocsátó írók ma nem élnek közöttünk. A sok információ között elveszett a gyermek, maga a magyar irodalom.

Megvigasztalhatjuk magunkat, hogy a munka talán mégis halad, remek új dolgok születnek, a kérdés csak az, hogy ha majd száz esztendő múltán feltérképezik az új évezred első néhány évtizedét, amikor szellemi üzeneteket igyekeznek kibányászni, egyáltalán meg akarják érteni, hogyan éltünk, mit gondoltunk, vajon miféle muníciót kaparnak össze utánunk. Félek, hogy az össz­kép nem pusztán lesújtó, de kiábrándító lesz.

 Ebből a frigyből nem születhet utód, merthogy a nászt el sem hálták. A nagy alkotó, az örök névjegy, az élő szöveg, a megváltó gondolat nem érkezett meg közénk. Mi majd Vámos Miklós összes művét kínáljuk aranytálcán a jövő nemzedékeinek, onnan a tescós „irodalmi részlegből”, tíz méterre a sárgarépától és a zellertől. Mert csak erre voltunk képesek.

Valójában meg kellene írni, amit meg tudunk írni. Ennyire egyszerű a képlet. Írók, újságírók, költők, publicisták egész hada tölti el az életét tökéletes haszontalanságokkal. Ott élnek a Facebookon, mintha az életünk függne attól, hányan, kik és mikor lájkolják a hülyeségeiket és értelmesebb gondolataikat. Ez a fajta jelenlét teljességgel terméketlen szellemi szempontból. Semmi sem születik, nem marad meg, nem adatik tovább – hiszen semmi nem is jött létre.

Ha nem tudunk felemelkedni nagyjainkhoz, nem levelezünk egymással, nem segítjük a másikat, nem teremtünk irodalmi közvéleményt, ha nincsenek nagy hatású szerzőink, nem újítunk meg műfajokat, és – ismétlem – tulajdonképpen meg sem írjuk, amit meg kellene írnunk, akkor elveszítettük magunkat. Vagy azt gondoljuk, szellemi bomlás, önfeladás nem is létezik? Utánunk sokszor csak az irónia marad… Arany Jánost kellene olvasnunk, A nagyidai cigányokat: 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Kelet-Magyarország/Sipeki Péter)