Sztálin még 1944 őszén adta ki a parancsot: november 7-ét Budapesten kell ünnepelnie a vörös ármádiának. Ám a Führernek is fontos volt a magyar főváros, részint a zalai olajmezők, részint a Balkánról visszavonuló csapatok biztosítása miatt, erőddé nyilvánította hát a bekerített várost.
Épphogy megszűntek az angolszász bombázások, máris megszólaltak a katyusák. Január közepére a németek az összes Duna-hidat felrobbantották. A légi összeköttetés megszakadt, vízi kapcsolat szóba sem jöhetett, az ejtőernyőkkel ledobott hadianyag jelentős részét az ostromlókhoz fújta a szél. Bezárult a gyűrű. A várban rekedtek (24 ezer német és 20 ezer magyar baka, közel százezer civil) kilátástalan helyzetbe kerültek.
Végvárrá lettünk, mint történelmünkben már annyiszor.
A halálra szánt kitörőket elképesztő gépfegyver- és aknatűz fogadta a vár aljában. Percek alatt ezrek maradtak a reflektorokkal bevilágított utcák kövezetén. Február 11-ének éjszakáját írtuk. Miközben tombolt a pokol, a lámpapóznákra szerelt hangszórókból Karády Katalin akkori slágere szólt: „Hiába menekülsz, hiába futsz…” Talán tízezren élték túl a mészárlás első hullámát, a többieket a következő napokban vadászták le a közeli erdőkben, házak romjai közt. Alig nyolcszázan érték el a legközelebbi német vonalat. A győztesek lángszórókkal, benzines hordókkal „tisztították meg” a vár kazamatáit, elevenen égtek el a sebesültek, az ártatlan civilek.
Semmit sem tudnak a nyolcvan évvel ezelőtti drámából azok az internacionalista antifák, akik ma úgymond „nácikra” vadászni jöttek abba a városba, ahol a vérzivatar emlékét máig viseljük házak golyónyomain, temetőinkben, összeszorult szívünkben.
