Friedrich Merz német kancellár arról számolt be a minap az X-oldalán: a továbbiakban nem fogja megakadályozni az ukránokat abban, hogy a Németország által szállított fegyvereket bevessék orosz katonai célpontok ellen: „Ukrajna mostantól az oroszországi katonai állások megtámadásával is megvédheti magát.” Tette ezt annak ismeretében, hogy Moszkva korábban kijelentette: az orosz létesítményekre német Taurus manőverező robotrepülőgépekkel mért csapásokat Németországnak a harci cselekményekben Kijev oldalán való részvételeként fogja értékelni.
Na és? – vonhatta meg a vállát az újdonsült kancellár.
Egy kis történelem. 1970. december 7-én Willy Brandt kancellár megkoszorúzta a varsói gettó emlékművét. A gránitra helyezett koszorú mellett térdeplő politikus fotója bejárta a világot. „Willy Brandt úgy ereszkedett térdre, mint egy bűnös – írta a jelenetről beszámoló tudósító. – Imádkozott, hogy a világ megbocsásson a németeknek.”
Húsz évvel később, 1990 őszén született meg a Németország újraegyesítésének nemzetközi feltételeiről szóló hathatalmi megállapodás. A tíz cikkből álló szerződést Moszkvában írták alá az akkori két német állam (a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság), valamint a második világháború négy győztes nagyhatalma (az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) külügyminiszterei. A megállapodás második cikke így szól – lassan mondom, hogy Friedrich Merz kancellár is megértse –: „Német földről a jövőben »csak béke indulhat ki«, az egyesült Németország soha semmilyen fegyverét nem fogja bevetni.”
Memória, Herr Merz! Memória!
