1920. január 16-án hangzott el gróf Apponyi Albert trianoni szózata. Sok értelme már elhangzásakor sem lehetett, a béketárgyalás asztalának túloldalán ülő győztesek addigra már eldöntöttek mindent; egy diktátum feküdt az asztalon, amelyhez Apponyi csak díszletként kellett. Az érdemi tárgyalásokon nem lehettünk ott, hisz akkor idehaza a kommün tombolt, az antant pedig nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Kun Béláékkal. Amikor meg végre eltakarodtak, akkorra már – mint Bacsó Péter A tanújában – készen volt az ítélet.
Persze tapasztaltabb ember volt ez a páratlan műveltségű, egyetemek sokaságán tanító akadémikus, hogy azt gondolta volna, beszédével bármi lényeges változást elérhet a dölyfös győztesekkel szemben. Tisztában volt azzal, hogy szavai már nem érhetnek célt, maga is csak epizódszereplő egy színjáték utolsó felvonásában.
A győztesek formális ceremóniára számítottak, ám csakhamar ámultan hallgatták a markáns tekintetű, öblös hangú, idős gróf izzó szavait. Apponyi franciául, a nemzetközi diplomácia nyelvén kezdte hetvenperces beszédét, majd angolul és olaszul is elmondta az érveit. Lassú, megnyerő szavaiból kisugárzó műveltsége tiszteletet parancsolt. Számított is akkor, 1920 telén Apponyi óhaja: „Kívánom önöknek, uraim, hogy a győztes fegyvereknek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége.” No, arra várhattunk… Magát a szerződésnek hazudott diktátumot (harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet) – amely később fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között – két, kevéssé ismert politikus, Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston írta alá. De az már azon a szívet tépő június negyedikén történt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!