Bátor volt Levedi és kazár lánnyal házasodott, de gyermekük nem született. Ír arról is Bíborbanszületett Konstantin, hogy Levedi bölcsen – mivel ő magtalan volt – Álmosnak adta át a vezérlő fejedelemséget.
Ismerteti azt is, hogy a magyarok törzsszövetségben éltek és vajdák, a törzsszövetségek vezetői álltak az élükön. A magyarok Etelközbe vándorlását azzal indokolta, hogy a besenyőkkel harcoltak és amiatt kellett a magyarok egy részének nyugat felé vennie az irányt.
Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s jővén, ők meg elűzték Nagy Moravia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak. És attól fogva a türkök nem vették fel a harcot a besenyőkkel.
A magyarok elődeiről és a honfoglalásról.
Kortársak és krónikások híradásai, Gy. Györffy,
Budapest, Gondolat 1975, pp. 115–124.
Beszámol arról is, hogy Árpád fejedelemsége alatt a magyarok együtt harcoltak a bizánciakkal a besenyők ellen. A magyar méltóságokat is megnevezte: A két fejedelem után jila és karcha következik a sorban. Írt Árpád fejedelem fiairól is, akiket Tarkacsu, Jeleg, Jutocsa és Zoltán néven nevezett.
Szép emberek voltak a magyarok Ibn Ruszta szerint
Ibn Ruszta arab tudós műve a X. században keletkezett.
„A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak” – írta az arab tudós.
Ibn Ruszta írt a kettős fejedelemségről is: a kendéről, a szakrális vezetőről és Gyuláról, a hadak vezetőjéről.
Reálisan írta le a vándorló életmódot is: kiemelte, hogy amikor helyet változtatnak, viszik magukkal sátraikat és állataikat is. Télen közel húzódnak a folyóhoz és halásznak, nyáron mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak. A szlávokat rendszeresen legyőzik, adót vetnek ki rájuk. A zsákmányolt tárgyakat eladják, az embereket vagy családjuk kiváltja vagy szolgák lesznek a Bizánci Birodalomban.
Sátraik vannak és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval. Bárhova is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal, (az uralkodó) kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatokkal. [...] Lakhelyeik [...] két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik. [...] A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.
(Állandóan) legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszeradókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat. [...] Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. [...] Eladják nekik a rabszolgákat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.
Bölcs Leó Taktika című művében pedig azt emelte ki, hogy őseink: „A fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép. (...) Jobbára a távolharcban, a lesbenállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket. Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek, és kíméletlenül utánuk vetik magukat.”
Bátor magyarokról szólt a krónika: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”
926-ban a magyarok a svájci Sankt Gallen kolostorába jutottak el a kalandozások során. Az ottani szerzetes, Ekkehard megörökítette a magyarok látogatását krónikájában és tőle származik az a mondás, hogy „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”
Összességében vándorló, kalandozó és honfoglaló őseink nagy tiszteletnek örvendtek a többi nép körében, kiváló és félelmetes harcosok voltak és szép külsejű emberek a leírások szerint.
Az első írásos források jelentősége:
