Titanic: csak most derült ki, hogy pontosan hol süllyedt el a legendás óceánjáró

Minden idők leghíresebb luxusgőzösét 1912. április 15-én, hajnali kettő óra húsz perckor – miután egy jégheggyel ütközött – mindörökre elnyelte az Atlanti-óceán fagyos hullámsírja. A White Star Line hajózási társaság büszkesége, a Titanic, korának legnagyobb óceánjárója 1912. április 10-én futott ki első és hatalmas sajtóhírveréssel beharangozott útjára az angliai Southamptonból úti célja, New York felé. Az óceánjárót – ami az Edward-kor mérnöki tudásának csúcsteljesítményét jelentette –, hatalmas mérete és előremutató technikai újdonságai, így például a dupla hajófenék és a 16 elektromos vezérléssel egyszerre lezárható vízzáró rekesz miatt a kortársak elsüllyeszthetetlennek tartották. Ezért is sokkolta a világ közvéleményét, hogy az úszó palota rögtön az első útján tragikus körülmények között odaveszett, több mint 1500 embert ragadva magával a hullámsírba.

Sokáig nem volt tisztázott, hogy pontosan hol süllyedt el a Titanic Fotó: Ken Marschall

A Titanic útvonala  Fotó: Wikimedia Commons

1912 kora tavaszán a szokásosnál jóval hamarabb kezdődött el a jégzajlás az észak-atlanti térségben. Éppen ezért a legtöbb hajózási társaság a szokásos útvonaltól több száz kilométerre délebbre helyezte át ideiglenesen az angliai kikötők és a New York közötti hajózási útvonalát. A White Star Line nem követte ezt a biztonsági intézkedést, mivel a társaság igazgatósága megengedhetetlennek tartotta, hogy a Titanic az első útján a meghirdetett menetidőhöz képest a hosszabb útvonal miatt egy-két nap késéssel érkezzen meg New Yorkba. 

A térségben elhaladó más hajók egyre gyakoribb és zajló jégről szóló jelentései ellenére Edward John Smith kapitány 1912. április 14-én vasárnap délelőtt elrendelte, 

hogy fűtsék fel az utolsó öt kazánt is, és a hajót – a jégveszélyt figyelmen kívül hagyva – a maximális, 23 csomós sebességre gyorsították fel. 

A teljes gőzzel haladó óceánjáró 1912. április 14-én, húsz perccel éjfél előtt 3200 kilométer megtétele után egy, a hajó útjába eső és későn észrevett jégheggyel ütközött – a korábbiak szerint – mintegy 720 kilométerre Új-Fundlandtól, Kanada keleti tartományának partjaitól. 

Pontatlan volt a süllyedő Titanic által megadott földrajzi pozíció

A Titanic, miután az óceánjáró kormányfél felé eső, vagyis jobb oldalát a vízvonal alatt mintegy 90 méteres hosszúságban végigsúrolta a jéghegy sarkantyúja, még egy-két percig teljes sebességgel haladt tovább. A gépeket csak akkor állították le, miután a pihenőidejét töltő Smith kapitány sietve a hídra érkezett. 

Smith kapitány (j) A Titanic fedélzetén  Fotó: Irish Picture Library

A károk felmérése is csak ezután történt meg a kapitány utasítására: a hajóács megmérte a fenéktérbe betört víz magasságát, és a hídra visszatérve azt jelentette, hogy tíz perc alatt csaknem három métert emelkedett a vízszint. A Titanicot az első útjára a White Star Line társaság egy technikusokból és mérnökökből álló kis csoportja is elkísérte, hogy menet közben feljegyezzék mindazokat az esetleges kisebb hibákat vagy hiányosságokat, amelyeket a hajó első útja után ki kell javítani. A mérnökcsoport vezetője a Titanic főkonstruktőre, Thomas Andrews volt. 

A Titanic 1912. április 10-én, percekkel a Suthamptonból történt kifutása után  Fotó: Wikimedia Commons

Andrews a hajóács jelentése alapján elvégzett gyors számításból megállapította, hogy öt rekeszkamra sérült meg,

 ami miatt a hajó egy-két órán belül bizonyosan elsüllyed. 

Smith kapitány a főmérnök meghallgatása után azonnali hatállyal elrendelte a mentőcsónakok előkészítését, illetve leeresztését. Ezután átment a kapitányi híd mögött fekvő rádiósszobába és arra utasította Jack Phillips vezető távírászt, hogy kezdje el a vészjelzés leadását és kérjen segítséget a Titanichoz legközelebb elhaladó hajóktól. 

A kapitány ekkor adta át a távírászoknak a Titanic egy papírlapra feljegyzett pozícióját is. 

Ezeket a koordinátákat kapta meg a Titanictól mintegy 106 kilométerre délre elhaladó Cunard gőzös, a Carpathia rádiótávírásza, Thomas Cottam is. 

A Titanic 1912. április 15-én hajnalban merült az Atlanti-óceán mélyére  Fotó: AFP

A Carpathia – amely éppen New Yorkból hajózott vissza Fiumébe –, volt a vészjelzést fogó hajók közül a legközelebb a süllyedő Titanichoz. Arthur Rostron kapitány, a Carpathia parancsnoka a vészjelzés vétele után bejelölte a tengerészeti térképen a Titanic pozícióit, majd utasítást adott a személyzetnek, hogy e koordináták szerinti irányba fordítsák a hajót, és azonnal induljanak el teljes gőzzel a bajba jutott óceánjáró mentésére. A Titanic 1912. április 15-én hajnali 2 óra húsz perckor – miután a harmadik kémény vonalában kettétört- –, eltűnt az Atlanti-óceán jeges felszíne alatt. A Carpathia csak hajnali negyed négykor ért a Titanic elsüllyedésének körzetébe. 

A Titanic túlélőit megmentő Carpathia gőzös  Fotó: Wikimedia Commons

Rostron kapitány később megállapította, hogy a Titanic pozíciói nem voltak pontosan megadva, és csak egy szerencsés navigációs tévedésnek volt köszönhető, hogy mégis a helyszínre érkeztek, lehetőséget kapva a sorstól 705 túlélő megmentésére. 

A Carpathia gőzöst a magyar királyi Belügyminisztérium 1909-ben bérelte ki a brit Cunard hajózási társaságtól, elsősorban magyarországi kivándorlók Egyesült Államokba való kiutaztatásához. Ezért 1909-től a Carpathia anyakikötője az akkor még Magyarországhoz tartozó Fiume (ma: Rijeka, Horvátország) volt. A Cunard társasággal megkötött szerződés előírta, hogy a Carpathia személyzetének meghatározott hányada – a nyelvi nehézségek áthidalására – magyarokból kell hogy álljon. Így került a hajó tisztikarába mások mellett dr. Lengyel Árpád is, aki a harmadosztály hajóorvosa lett. A magyar orvos a Titanic túlélőinek megmentésében játszott önfeláldozó tevékenysége miatt vált a „Titanic-sztori” egyik világhírű alakjává.

A Titanic túlélőit mentő hős magyar hajóorvos, dr. Lengyel Árpád a Carpathia fedélzetén   Fotó: Szabó Gábor/Völgyi Márta

A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a Titanic fedélzetén tartózkodó 2201 utas közül 1489 fő került a jéghideg vízbe. 

A katasztrófa másnapján az Új-Fundlandról kifutott Bennet MacCay kábelfektető hajó kezdte meg a víz felszínén sodródó holttestek összegyűjtését. Később más hajóegységek is bekapcsolódtak ebbe a szomorú munkába, ami egészen június elejéig tartott. Az új-fundlandi St. Johns kikötőjébe szállított holttestek agnoszkálásakor a korabeli jegyzőkönyvek egységesen a fulladást jelölték meg a halál okának.

          Arthur H. Rostron kapitány, a Titanic túlélőitől kapott emlékserleggel. Rostront az angol király a Titanic túlélőinek mentésében játszott hősies helytállásáért a Brit Birodalom lovagjává ütötte             Fotó: Wikimedia Commons

Egy 2003-as tanulmány azonban a halál elsődleges okát a vészes kihűlésnek, a hipotermiának tulajdonította, mivel az emberek a –2,2°C-os vízben negyedórán-húsz percen belül halálra fagytak – írja az Ilf Science tudományos hírportál.

Közelebb fekszik a Titanic roncsa az amerikai partokhoz az új mérések szerint

A Titanic elsüllyedési pozíciója sokáig, egészen a roncs 1985-ben történt felfedezéséig bizonytalan volt. Valószínű, hogy a hidegháború idején, az 1960-as, 70-es években mind a szovjet, mind pedig az amerikai haditengerészet már ismerte a Titanic pontos koordinátáit, hiszen az ekkora fémtömeg okozta mágneses anomália ebben a korban az atommeghajtású támadó-tengeralattjárók egyik fontos víz alatti navigációs pontjának számított, más nagy tömegű és mélybe süllyedt fém hajótestek mellett.

A Titanic orr része több mint 3800 méteres mélységben   Fotó: WHOI

Ezek az adatok azonban szigorú katonai titoknak minősültek egészen a műholdas helymeghatározás elterjedéséig, és csak ekkortól váltak érdektelenné a haditengerészetek számára. 

A Titanic roncsának felkutatását az 1970-es évektől kezdve több expedíció is megkísérelte. 

E kutatóexpedíciók személyzete az óceánjáró utolsóként leadott pozíciói alapján próbálta meg beazonosítani a roncs helyzetét, minden eredmény nélkül. Többszöri próbálkozás után csak 1985. szeptember elsején sikerült annak a francia–amerikai mélytengeri kutatóexpedíciónak felfedeznie a Titanic roncsát, amelynek Jean-Louis Michel és Robert D. Ballard voltak a vezetői. 

Jean-Louis Michel (a kép bal szélén, sárga overallban) és Robert D. Ballard (jobbról a második               baseballsapkában és kék ruhában) a Titanic roncsának felfedezése után, 1985. szeptember elsején         Fotó: Pinterest

Ők állapították meg azt is, hogy a kettétört Titanic orr és tatszekciója egymástól hozzávetőleg 600 méteres távolságra fekszik az amerikai kontinentális lejtő és labradori fenéksíkság közötti mélyedésben 3861 méteres mélységben, a roncsról elnevezett Titanic-árokban. Ballard a későbbi expedíciói során pontosította a két nagyobb roncsszekció koordinátáit, de amint a közelmúltban kiderült, ezek az adatok sem voltak teljesen pontosak. A korábbi helymeghatározások alapján úgy vélték, hogy a Titanic sokkal távolabb volt Amerikától amikor elsüllyedt, szemben a hajó végső nyughelyét bemutató legújabb térképeken jelzett pozícióval – írja az Ilf Science. 

A Titanic kiszakadt gőzgépei közel négy kilométeres mélységben   Fotó: AFP

A korábbi számítások Új-Fundlandtól mérve 720 kilométerre tették az elsüllyedés helyszínét, ezzel szemben a legújabb mérések szerint a korrekt, helyes érték csak 640 kilométer. A Titanic roncsának két nagyobb szekciója ugyancsak távolabb van egymástól; az eddig becsült 600 méter helyett a pontos érték 790 méter.

A Titanic elsüllyedésének helyszínét:

• a korábbi becslések 720 kilométerre tették az észak-amerikai kontinenstől,
• ezzel szemben egy közelmúltbeli tanulmány szerint a pontos érték 640 kilométer,
• vagyis a Titanic az amerikai szárazföldhöz 80 kilométerrel közelebb merült a hullámsírba az eddig feltételezettekhez képest.