időjárás 2°C Marcella 2023. január 31.
logo

Macron és a Sarkozy-csapda

Soós Eszter Petronella
2019.03.23. 12:00
Macron és a Sarkozy-csapda

Emmanuel Macron tulajdonképpen véletlenül lett francia köztársasági elnök. Ha a republikánus párt le meri cserélni az előválasztáson megválasztott jelöltjét, a korrupciós ügyekbe keveredett Francois Fillont, ha Alain Juppé beleáll, ha ugyanez a Fillon nem szereti jobban a pénzt és a szép öltönyöket, mint amennyire vágyik az elnökségre, akkor ma nem Macron államfőségét elemeznénk. Akkor ma nem a La République en marche lenne a vezető francia kormánypárt, hanem a republikánus mozgalom (LR), az En marche pedig egy épülő, kicsi-közepes centrista mozgalom lenne, 2022-re készülve. Ha…

A körülmények kulcsfontosságúak. Macron 2017-es elnökválasztási győzelme és legitimációja ugyanis e körülményekből táplálkozik. A Fillon-ügyből és abból, hogy Macron második fordulós ellenfele Marine Le Pen volt. Könnyen félreértelmezhető és túlértékelhető 66,1 százalékos macroni eredmény.

A szó szerinti kétharmados többség valójában nem hatalmas és elsöprő győzelem, mert a győztesre leadott szavazatok egy jelentős része nem Macronnak szólt, hanem Le Pen elleni véleménynyilvánítás volt. Ez egy demokráciaelméletileg érdekes probléma. Amikor Macron elnök arra hivatkozik, hogy pontosan azt a programot valósítja meg, amellyel megválasztották, igazat mond – de neki is tudnia kell, hogy nem lehet szétszálazni az őt és a programját támogató, illetve a Marine Le Pen ellen tiltakozó szavazatokat.

Ráadásul Emmanuel Macron programja számos olyan elemet tartalmazott, amelyről előre sejteni lehetett, hogy nem lesz népszerű, talán még azok köré­ben sem, akik rá szavaztak (lásd például az újabb munkaügyi reformot).

Az elnök ennek megfelelően gyorsan veszített is a támogatottságából. Nem mintha ez a ciklus első egy-két évében kulcskérdés lenne, hiszen – formaidőzítés jelszóval – a legjobban az ötödik év végén kell állni, amikor a polgárok ismét az urnákhoz vonulnak elnököt választani. Az viszont kulcskérdés, hogy bár az első év viszonylag problémamentesen sikerült döntéshozatali szempontból, Macron nehezen tanult bele az elnöki szerepbe, s a beletanulás során talán bele is szeretett a saját pozíciójába.

Az Élysée híres-hírhedt izolációjával együtt ez robbanásveszélyes elegynek bizonyult. Az elnöki gőg, a Benalla-ügy, a verekedő biztonsági ember esete meglehetősen gyenge és antipolitikus kezelése, az elhúzódó nyár végi, ősz eleji kormányátalakítás arra mutattak, hogy nagyon elpattant valami a kormányzatban.

Aztán elpattant valami a választópolgárokban is. Novemberben utcára vonultak a sárga mellényesek a dízeladó emelése ellen tiltakozva, illetve számon kérve a vidéki alsó középosztály helyzetét, az elmúlt harminc esztendő kormányzati hozzáállását. Az úgynevezett perifériás Franciaország azt üzente, betelt a pohár az elmúlt harminc esztendő globalizációjával, a kiszolgáltatottsággal, a közszolgáltatások leépülésével, a szociális dömpinget hozó keleti bővítéssel, a lengyel vízvezeték-szerelővel, azzal, hogy ezek a kihívások nincsenek a prioritáslista elején a mindenkori kormányzatok feladatlajstromán.

A felszínre került lokális-globális politikai törésvonal lassan harminc éve szunnyad a mélyben, néha-néha megmutatta már magát, mint 1992-ben, a maastrichti népszavazás vagy 2005-ben az európai alkotmányos szerződés tervezetéről szóló népszavazás kapcsán.

A társadalmi konfliktust nem Macron teremtette, de viselkedésével és politikájával hozzájárult ahhoz, hogy most törjön ilyen erővel, ilyen tartósan a felszínre.

Könnyű lenne azt gondolni, hogy ennek így vége, Macron politikai hulla, már csak a temetést kell kivárni. Valójában a stratégiai helyzet ennél ellentmondásosabb. Egyrészt a közvélemény-kutatások néhány hete már azt mutatják, hogy a társadalom többsége azt szeretné, a hónapok óta tüntető, megosztott és sokszor erőszakos sárga mellényesek – akiknek a nyitott, még nem teljesített követeléseit egyre nehezebb megragadni – most már menjenek haza.

A pszichológiai helyzet kicsit hasonlít ahhoz, amikor a hasonlóan nehezen azonosítható jelszavakkal fellépő ’68-as ifjúságot küldte haza a rendre és békére vágyó gaulle-ista többség. A szombati tüntetések margóján történt antiszemita incidensek hozzájárulhattak ehhez a pszichológiai fordulathoz, jelentős mértékben gyengíthették a mozgalom vonzóságát a mérsékelt támogatók körében.

Mintegy két hónapja növekszik az elégedettség Macron teljesítményével is. Eközben az elnök pártja sikeresen megőrizte vezető pozícióját az EP-választás előtt készült pártpreferencia-mérésekben úgy, hogy a legközelebbi ellenfele továbbra is a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés. Ez a versenyhelyzet mindkét pártnak előnyös, hiszen szükségük van egymásra.

Ők egymás legjobb ellenfelei: a globális-lokális törésvonal két jól azonosítható pólusán helyezkednek el, így kölcsönösen erősíthetik egymást, és közösen gyengíthetik a hagyományos, bal-jobb törésvonal mentén szerveződő pártokat. Végül, ha most vasárnap lenne az elnökválasztás, Emmanuel Macron azt is megnyerné: az első fordulót nagyobb arányban, mint 2017-ben, a másodikat azonban kisebb előnnyel, mint akkor. Marine Le Pen a jelenlegi mérések szerint ott már 40 százalék felett teljesítene.

Mindent összevetve a sárgamellényes-válság, mivel alapvető és mélyről jövő társadalmi feszültségeket hozott a felszínre, nem fog nyomtalanul eltűnni. Ennek ellenére Macron az elmúlt hónapokban megsérült, de nem halt meg. Időhúzásra játszott a nagy vitával, a két hónapos, többcsatornás országos konzultációval, s a fentiek alapján úgy tűnik, bejött a számítása. Az elnök pozíciói ha nem is fényesek, javulnak.

Folyamatosan napirenden van az, hogy Macron egy akár többkérdéses legitimitásmegújító népszavazással zárja le ezt az akciót, bár kérdéses, mikor. Egyes feltételezések szerint még mindig gondolkodik a május 26-i megrendezés lehetőségén, noha az nem nyerte el a többségi párt egyes képviselőinek a tetszését sem, mondván, nem kellene az európai és a hazai ügyeket összekeverni a kampányban. A vitára adott kormányzati válasz jellege és tartalma még nyitott tehát.

Ugyanakkor Macronnak most már arra is gondolnia kell, hogy az időhúzás nem tarthat a végtelenségig. Az időhúzás ugyanis egyre nagyobb politikai kockázatot jelent az elnök újraválasztására. Arról van szó, hogy egyre több jel mutat arra, hogy egy újabb gazdasági visszaesés következhet. Azt pedig a francia állam és kormányzat nem a legjobb állapotban várja.

A 2008-as válság óta tendenciaszerűen nőtt a francia államadósság, jelenleg a GDP száz százaléka körül van, s a hiányt csak nemrég sikerült nagy nehezen három százalék alá imádkozni. Ám a sárga mellényeseknek adott tízmilliárdos csomag felborította ezt a nagy nehezen elért eredményt is. A munkanélküliség továbbra is kilenc százalék körül van, bár már e szint alatt, 8,8 százalékon állt 2018 végén; 2022-re hét százalék a cél.

A francia munkanélküliség alapvetően strukturális jellegű, s egy válság sokat ronthatna ezen a helyzeten, miközben az állampolgári követelések gerincét képező vásárló­erő helyzetét sem javítaná. Ehhez adjuk hozzá, hogy lelassult a kormányzás, a parlamenti munka, fél éve alig történik érdemi dolog, s összességében az ígért gazdasági reformoknak csak egy része született meg, a nyugdíj-, és az egészségügyi reform, a munkanélküli-segélyezés reformja például még folyamatban van. Vagyis minél tovább húzza Macron az időt, annál nagyobb az esélye, hogy úgy találja meg a franciákat a válság, hogy arra nincsenek felkészülve.

Ebbe a csapdába csúszott bele 2008-ban Nicolas Sarkozy is, aki hasonló reformambíciókkal és önbizalommal érkezett az Élysée-palotába, mint fiatal utódja. Ám végül egész kormányzását a válságkezelés határozta meg, amelynek során sokszor éppen az ellenkezőjét volt kénytelen tenni, mint amit eredetileg ígért. Sarkozy a kapitalizmus erkölcsössé tételéről és az állami szabályozás fontosságáról értekezett, mígnem az adócsökkentő elnökből adóemelő elnök lett, aki végül úgy vesztette el a 2012-es választást Fran­cois Hol­lande ellen, hogy keveset tudott megvalósítani abból, amit eredetileg eltervezett.

Úgy tűnik, Macronra is az a veszély leselkedik, hogy egy visszaesés miatt csökken a rendelkezésére álló érdemi idő, s nem tudja végigvinni, amit eltervezett, s még kevésbé tudja learatni a babérjait. A Sarkozy-csapda ott leselkedik az úton. Ezért nem érdemes az elnöknek húzni az időt: valójában nincs sok ideje; a mandátumával játszik. A veszélyt nemcsak a sárga mellényesek jelentik, hanem a Sarkozy elnökségét is megroppantó gazdasági kockázatok.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.