A történelem újra visszavág

Egy politikus kétféle módon tévedhet a közvélemény-kutatásokkal kapcsolatban: ha túlságosan hisz nekik vagy ha egyáltalán nem hisz nekik.

Üres a pulpitus, nincs egységes álláspont. Német közreműködés kellett ahhoz, hogy átmeneti konszenzus alakuljon ki a pártcsalád közgyűlésén Fotó: Vincent VANDOORNICK Forrás: Európai Parlament

Egy politikus kétféle módon tévedhet a közvélemény-kutatásokkal kapcsolatban: ha túlságosan hisz nekik vagy ha egyáltalán nem hisz nekik. Hiszen a politikában mindig előfordulhatnak meglepetések, viszont nemigen fordulnak elő csodák. Nagyjából látszik már, hogy mi lesz az eredménye az európai uniós választásoknak: a magukat középpártokként meghatározó pártok meggyengülnek, a tőlük jobbra vagy balra állók megerősödnek. Meglepetésekben azonban bőven lehet részünk.

Már maga a középpárt-szélső párt ellentét is hamis alapokon nyugszik, a felosztást az Európai Néppárt és a szociáldemokraták jelenlegi vezető politikusai konstruálták, hogy a két csoport együtt megtarthassa a többséget, és a kihívókat a szélsőséges minősítéssel hiteltelenítsék. A politika szavakkal folytatott háború, és be kell látnunk, hogy a baloldal veszélyes arzenált halmozott fel, a „populista” és a „szélsőjobboldali” minősítésekre a jobboldalnak még nincs megfelelő ellenszere, a „liberális”-sal szemben pedig az „illiberális” olykor még kétélű fegyver, használóját védekezésre, magyarázkodásra kényszerítheti.

A szavakat ma még nagyobbrészt a baloldal uralja – a kérdés, hogy a lelkeket is uralja-e még?

A tévedés kockázata nélkül kimondhatjuk ugyanis, hogy az unió lakóinak többsége ugyanazokat az értékeket vallja magáénak, amelyeket a jobboldali pártok, különösen ami a nemzet, a család és a keresztény kultúra védelmét illeti. De vajon meri-e szavazatával is kifejezni ezt? Hiszen a szavak fegyverével évtizedek óta ostromolják, hamis képet festve azokról a politikusokról, akik veszik a bátorságot, és nyíltan vállalják a meggyőződésüket.

Meg kell értenünk, hogy a nyugat-európai választók jelentős része fél a saját nézeteitől, nem mer elkötelezett hazafi lenni, csak a futballmeccsen, nem mer kiállni a férfiból, nőből és gyerekekből álló család mellett, csak az otthona négy fala között, és nem meri megvallani kereszténységét, csak a templomban – ha egyáltalán. És elhiszi a balliberális propagandának, hogy akik mégis így tesznek, azok szélsőségesek, homofóbok, nacionalisták, kirekesztők, és ha hatalomra jutnának, újra lángba borítanák a kontinenst.

Ezért van az, hogy május 26-án még nem következik el az európai politikai földindulás. Ma még sokan lesznek – elsősorban Nyugat-Európában –, akik nem a meggyőződésük alapján szavaznak, hanem a biztonságukat féltve, abban a hiszemben, hogy azt csak a magukat mérsékeltnek állító pártoktól kapják meg. Hiába van előttük az osztrák példa, ahol a hagyományos jobboldal a szélsőjobbnak minősített, valójában hangsúlyosan nemzeti, családközpontú, keresztény párttal szövetségben kormányoz, miközben Ausztria ugyanolyan békés, sikeres ország, mint korábban; vagy inkább még békésebb, még sikeresebb.

A szélsőségekkel való ijesztgetés olyan régóta és olyan intenzitással tart, hogy sok ember egyelőre még a saját szemének sem mer hinni. Pontosan ez az az ok, amiért a visegrádi országok – közöttük is elsősorban Magyarország – választóinak döntése különös jelentőséget kap. Be kell bizonyítanunk, hogy a meggyőződésünk voksokban megnyilvánuló megvallása nem a bajt hozza Európára, hanem a biztos jövőt. Nem lehet elégszer mondani, írni: május 26-án minden szavazatunknak jelentősége lesz. Ha a jobboldal itt sikeresen szerepel, az a nyugat-európai embereket is arra bátorítja, hogy merjék vállalni a véleményüket.

Ha földindulás nem is várható, azért a folyamatok megkezdődtek. A politikusoknak többnyire van fülük a közvélemény hangjának megváltozására akkor is, amikor az emberek többsége még nem érzékeli azt. Az a politikusi garnitúra, amely jelenleg irányítja az uniót, és amelynek többsége minden jel szerint továbbra is a posztján marad, már készül az idők változására, keresi az új szövetségek lehetőségét. Hetek óta rengeteg tárgyalás zajlik zárt ajtók mögött, forgatókönyvek készülnek a választások különféle lehetséges kimenetele esetére.

Minket, magyarokat most leginkább az Európai Néppárt jövője érint. Ezzel kapcsolatban sokan alapvető tévedés áldozatai: azt gondolják, hogy ebben a pártcsaládban van egyfelől a Fidesz, és van másfelől egységes tömbben a többi. Erről azonban szó sincs. A néppárt maga is heterogén, vannak benne a Fidesznek nyílt vagy (egyelőre) rejtett szimpatizánsai is.

Az, hogy Manfred ­Weber az elmúlt hónapok során saját pártcsaládjában is elveszítette a többség támogatását, már nyílt titok, taktikázásával a balra húzóknak túl jobboldali lett, a jobboldal számára túlságosan kacsingat bal felé. Senki sem fog meglepődni, ha a néppárt végül mást jelöl a bizottság elnöki tisztére. Már ha lesz erre lehetősége. Hogy a néppárt frakciója a választások után kisebb lesz, mint most, az szinte biztos. Ám hogy ez a kisebb frakció egyáltalán egyben marad-e, már korántsem az.

A nemzeti parlamentek működési rendjéből következtetve az ember azt föltételezné, hogy az uniós parlamentben is stabil pártok vannak, amelyek választásról választásra egyben maradnak mindaddig, amíg bejutnak oda. Erről azonban ebben az esetben nincs szó. Az unió parlamentjének frakciói maguk is változó számú pártokból jönnek létre, választásról választásra újraszerveződnek, olykor még két választás között is.

A kérdés ma már nem az, hogy a választások után a Fidesz kilépjen-e a néppártból vagy éppen kizárják onnan, hanem az, hogy az új uniós parlament egyáltalán milyen frakciókkal áll fel, és ezek a frakciók milyen szövetséget kötnek egymással. A Fidesz jövőbeni helye és szerepe e szövetségek összefüggé­sében alakul majd ki.

Az az élénk diplomáciai tevékenység, amelynek mostanában tanúi vagyunk, ennek a jövőnek a tervezésével van kapcsolatban. Az világosan látható, hogy a Fidesz–KDNP és személy szerint Orbán Viktor ennek a folyamatnak az egyik kulcsszereplője. Egyetlen jelentős európai politikus sem engedheti meg magának, hogy ne számoljon a magyar miniszterelnök lépéseivel. Magyarország létszámbeli és gazdasági súlyát tekintve ez meglepő, és minden bizonnyal annak köszönhető, hogy Orbán Viktor volt az, aki először kimondott olyan gondolatokat, amelyeket sokan gondoltak, de kimondani nem mertek.

Mégsem szabad szem elől tévesztenünk, hogy még a szövetségeseink is csak addig tartanak ki mellettünk, amíg azt a maguk érdekében állónak tartják. Ezért a magyar miniszterelnök külpolitikájának kulcseleme, hogy a lehető legtöbb országnak álljon érdekében a sikeres Magyarország, de legalábbis ne tartsa érdekének annak gyengítését. Van olyan bonyolult feladat ez, mint például az úgynevezett hármas sakk, amit egyszerre három játékos játszik hatszögletű táblán, kilencvenhat mezőn negyvennyolc figurával.

Hogy a magyar kormánypártok milyen erőket vonultathatnak fel ebben a játszmában, azt mi, magyar választók dönthetjük el május 26-án. Azt pedig, hogy mi lesz a parti eredménye, részben a magyar politikusok rátermettsége, részben maga a történelem. Hiszen, ahogy egyre többen megfogalmazzák mostanában, a történelem visszatért, nagyobb erővel, mint hogy szómágiával fel lehetne tartóztatni.

A szerző újságíró