Budapest tényleg többet érdemelne

Majdnem kétmillió ember otthonának, az ország szívének, Európa egyik fő turisztikai látványosságának, gyöngyszemének a vezetése nem feladat és felelősség, hanem lehetőség.

A Hősök terén ötszáz fős társulat vonul majd fel Fotó: Kurucz Árpád

Másrészt e jelöltek, önjelöltek és támogatóik zöme a látszatát sem kelti annak, hogy szeretné, tisztelné ezt a várost, ezt az országot, annak népességét – de vezetni, azt akarja, rendületlenül. Illetve talán azt sem; a tisztségek csupán megkaparintásukig fontosak. Idézzük Gyurcsányt, aki a miniszterelnöki székig szakadatlanul szónokolt, intrikált, lelkesített, lelohasztott, elárult, árulkodott, majd – saját szíves közlése alapján – éppen kormányozni nem akaródzott neki, viszont hazudott minden napszakban. Vagy Demszkyt, „Budapest vőlegényét”, akinek, fájdalom, öt felesége mellett erre az arára már nem jutott elegendő energiája a háremben.

Ők ugyan korunk „hősei”, de történelmi távlatban is igaz, hogy a magyar baloldalt szinte mindig a határtalan eltökéltség és gátlástalanság, valamint a roppant behatárolt képességek jellemezték; tökéletes elegy ez a romláshoz, a rontáshoz. Ismerjük el, éppen a diktatúra utolsó éveire feltűntek, kinevelődtek az első szakemberek, de elődeik addigra már tönkretették az országot. 1973 és ’89 között megtízszerezték az államadósságot, mert vallották, hogy az olajárrobbanás hozzánk nem gyűrűzik be; nem kétlem, ezt el is hitték.

Emlékezzünk csak meg a korabeli agytrösztről! Miniszterelnök Lázár György (1975–87), akit négy elemi és négy polgári elvégzése után szülei vasutasnak szántak, de aztán picit másként alakult. Minden idők legszíntelenebb, legszagtalanabb politikusa, egyszerűsége a faékével vetekedett. Külügyminiszter Puja Frigyes (1973–83), tizenhárom éves korától betűszedőként dolgozott, míg a kommunisták kiemelték.

Nyelvtudásáról annyit, hogy amikor egyszer az ENSZ-ben oroszul szólalt fel, a durcás szovjet elvtársakat alig lehetett meggyőzni arról, hogy nem őket karikírozta. Visszatérve Budapesthez, a fővárosi tanács elnöke Szépvölgyi Zoltán (1971–86), a vasöntőszakma avatott ismerője. No és persze mindenekelőtt, -fölött Kádár, a betűmondó. Aki a tudjukat is így ejtette, dj-vel, ahogyan írva vagyon.

Így festett a hazai baloldal vezető elitjének szellemi potenciálja. Nem a fényes szelek nemzedéke idején, hanem harminc-negyven évvel a hatalomátvétel után. És ugyanígy néz ki napjainkban.

Mert a rendszerváltást követően egy emberöltővel ismét eljutottunk oda, hogy akinek a jó sorsa, a neveltetése elegendő észt, lelket, jellemet, ismeretet adott, annak nem is vitás: „ezekkel” nem. Úgyhogy hiba és önámítás lenne azt a szerencsétlen, patkányozós óvónőt okolni az újabb választási bukásért. Ilyen a mezőny.

Innen kell kitermelni Tarlós „kihívóját” is. A mérce nagyjából Szépvölgyi lehet, de semmiképpen sem Bárczy István vagy Sipőcz Jenő. Előbbi a jogi egyetem elvégzése után fővárosi hivatalnokként, hamarosan a közoktatási ügyosztály vezetőjeként Budapest iskolarendszerének újjászervezője, az óvodai és elemi iskolai napközi otthon létrehozója.

A Monarchia utolsó budapesti polgármestereként ő vétette köztulajdonba a gáz- és az elektromos műveket, valamint a villamosvasutat. Utóbbi, Sipőcz jogi és államtudományi doktorátussal a zsebében, virágzó ügyvédi irodáját az első hívószóra feladta, amikor az úgynevezett Tanácsköztársaság bukását követően előbb ideiglenes kormánybiztosként irányította a várost, majd 1920 őszén nagy többséggel az önálló Budapest első polgármesterévé választották.

„Jöttem a romokat eltakarítani és építeni” – e szavakkal és küldetéstudattal foglalta el hivatalát. Azokról a romokról beszélt, amelyeket a „semmik vagyunk, s minden leszünk” eszme szült.

A célkitűzés máig érvényes, szerencsére egyre inkább csak elméletben. Mert képviselői, hívei a gyakorlatban bármikor képesek mindenből semmit varázsolni.