Múlt a jelenben, jelen a múltban

Nincs új a nap alatt. Bécs ma is ilyen, Brüsszel pedig pláne. A mai „nemzeti tanácsok” torkán pedig „néma dzsinn” ül sajtódiktatúra és PC-terror formájában.

Brüsszelnek útjában áll a migránsok betelepítését megtiltó törvény Fotó: EP

S mit szólt hozzájuk az istenadta nép? Tudjuk ezt is: „Lakóhelyükül az udvarias, megértő osztrák kormány Graf van der Straatennak az alsóausztriai Karlstein faluban, nagy park közepén álló tágas kastélyát jelöli ki. A falu és a környék lakossága gyűlölettől eltelve, görbe szemmel nézi az »előkelő idegeneket«, akik panaszkodnak is eleget, hogy a bántalmazásoktól félve nem mernek a kastélyon kívül mutatkozni. Az osztrák kormány azonban vigyáz álmukra; állandó őrséget tart a kastély környékén, hogy a bolsevikellenes parasztok és a bosszútól fűtve odasiető magyarok támadásaival szemben megvédelmezze őket. Mert az őrség csak porhintés a világ szemébe, mintha Karlstein internáló hely volna.”2

Nincs új a nap alatt. Bécs ma is ilyen, Brüsszel pedig pláne. A mai „nemzeti tanácsok” torkán pedig „néma dzsinn” ül sajtódiktatúra és PC-terror formájában.

A patkánylázadás, a proletárdiktatúra összeomlása után feláll az átmeneti és rövid életű Peidl-kormány, majd összeszedik magukat a polgári erők, és 1920 elején, a kor elképzelhető legszélesebb körű választójogi keretei között nemzetgyűlési választásokat tartanak, amelyeken a polgári pártok fényes győzelmet aratnak. „Ez ellen a polgári kormány és a nemzetgyűlés által képviselt Magyarország ellen indítják meg a külföldre, emigrációba szorult vezérek és híveik támadásaikat, egyre megújuló kísérleteket téve arra, hogy ismét visszatérhessenek az országba és újból átvehessék a hatalmat.”3

Ez is tökéletesen ugyanaz, mint ma. Azzal a különbséggel, hogy ma nem kényszerülnek emigrációba.

Viszont éppen úgy, mint ma, akkor is „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása. Röplapokat, kisebb röpiratokat szerkesztenek, egyszer a szabad királyválasztók, másszor a legitimisták nevében; a földmívelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságot meg mindkettő ellen. Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében. A főcél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.”4

Ugye mennyire ismerős? Említsük csak meg az antiszemitizmus ügyét! A rendszerváltás óta eltelt harminc évből úgy huszonkilenc azzal telt, hogy ezek keresztes háborút vívtak a (nem vagy alig létező) antiszemitizmus ellen, ma pedig beemelték a „haladás” és az „európaiság” romló sáncai mögé az ebben az időszakban egyedül létező antiszemita politikai formációt, a Jobbikot. Ezen antiszemitizmus elleni keresztes háború egyik levitézlett és aljas matrónája, Heller Ágnes ma ott tart, hogy az antiszemitizmus ellen zéró toleranciát hirdető Orbán Viktorról azt állítja, hogy a „hatalom megtartása érdekében hajlandó lenne elővenni az antiszemita-kártyát”, s miközben ezt mondja, szégyenérzet nélkül védi meg a Jobbikot. Majd ugyanebben az interjúban ugyanilyen szégyenérzet nélkül jelenti ki, hogy tisztában van vele, ma az európai baloldal az antiszemita. Amiben történetesen igaza van, csak hát nem kevéssé visszataszító, hogy ezt úgy mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A patkánylázadás, a proletárdiktatúra két igazi jobbikos előképét, prototípusát is megtaláljuk közöttük. Egyikük Göndör Ferenc, a másik Gábor Andor.

Göndör Ferenc „Tanulatlanságánál csak műveletlensége nagyobb. Amellett hetvenkedő, hiú és dicsekvő. A világ eseményeit egy vakondtúrás tetejéről nézi és kritizálja. Ezt a kis földhányást azonban óriási hegynek képzeli, magát pedig nagy írónak, ki az embereket lelkiismeretük megszólaltatásával kormányozza. […] A Népszava haditudósítója lesz és így mentesül a katonai szolgálat alól. Szervilis buzgalommal dicsőíti az uralkodóház egyik tagját, csakhogy ne kelljen katonának lennie és a szenvedésekből részt vállalnia. Amidőn pedig már nem sikerül tovább húzni-halasztania bevonulását, egyszerűen megszökik a kiképzőhelyéről. […] A nagyfokú gyávaság, amellyel annyira féltette életét minden veszélytől, arra ösztönzi, hogy megtagadva korábbi lelkes lojalitását, az uralkodóház dühös becsmérlője és lelkes pacifista legyen. […] A háború végén kis, hetenként megjelenő riportlapot ad ki, amelyben szenvedélyesen támadja az ország kormányánál lévőket és hintegeti el a felbomlás magvait. Érdemeiért a forradalom után a sajtódirektórium elnöke lesz. A másik reprezentáns Gábor Andor, a legkönnyebb fajsúlyú pesti írók egyike. […] A diktatúra alatt természetesen eladja magát a hatalom urainak, és a gazdag burzsoák mulattató bohócából lelkes kommunista, az új világrend elszánt híve lesz. A bukás után egy-két napig a rendőrség foglya, de azután szabadon bocsátják. Bécsbe siet ő is, hol íly módon 1919 őszén nagy elhatározás előtt áll: a között kell választania, hogy amnesztiát kér-e, vagy pedig végleg elkötelezi magát a magyarellenes irányzatnak.”5

Ugye milyen ismerős? Ennél pedig csak az ismerősebb, hogy ezek az alakok persze egymást is töprengések és skrupulusok nélkül elárulják és kiadják, így aztán fölöttébb izgalmas elolvasni, miképpen ír a Bécsben a fenti „probléma” megoldásán tépelődő „jó barátjáról” maga Göndör: „Gábor kijelentette, hogy először széjjelnéz itt Bécsben és orientálódik, hogy vajjon lesz-e itt annyi jövedelme, amennyiből megélhet és egyúttal közben a családja érdeklődni fog otthon Pesten, hogy vajjon nem lehetne-e úgy elintézni az ügyét, hogy visszamehessen. Ha nem tudtam volna mindig, hogy Gábor Andor nagyon reális üzletember, akkor kissé illuziórontó módon hatott volna rám ez a nagy, előre megfontolt józanság, mert hiszen ha valaki hosszú könnyelmű és ledér előélet után az apostoli pályára lép, akkor nem szabad apró számvetéseket eszközölnie, nem szabad összeadni, kivonni, szorozni és osztani, hanem kiszabadulván a magyar pokolból, a rendelkezésre álló minden tüdejével bele kell ordítania a világba, hogy szenvednek odahaza a mi testvéreink. Gábor Andor azonban hetekig gondolkozott, számolt, összeadott, szorzott, osztott és amikor a számadások kedvező eredményt mutattak fel a jövedelmet illetőleg, akkor, de csak akkor kezdett ő tele torokkal a kellő pillanatban jelentkező lázas lelkesedéssel kiabálni az otthoni rémségek ellen. Számvetési mérlege olyan kedvező eredménnyel zárult, hogy azonnal és sürgősen a legszélsőbb bolseviki lett.” (Vallomások könyve, 182. lap.)

„Ilyen ember tolla alól kerültek ki a legvérszomjasabb, leggyűlölködőbb cikkek. Egyetlen kis szemelvény elegendő ezek illusztrálására: »Ha ott még egyszer bolsevizmus lenne, akkor teljességgel fölöslegesekké válnának a börtönök s a plakátok az ellenforradalmárokról és a túszszedés amúgy is népszerűtlen intézménye. Csakugyan a legnagyobb kelete lenne a legegyszerűbb akasztófának, amit lámpavasak, falbavert szögek és egyéb hasonló, a célnak megfelelő eszközök pótolnának.« Az akasztófák emlegetése éppen úgy üzletet jelent neki, mint korábban a kabarétréfák gyártása. Az emigrációs ujságírók egyik legszorgalmasabb mesterembere lett, aki fáradhatatlanul írja a leghihetetlenebb gyalázkodásokat Magyarország ellen. Nevével mindennap találkozunk az emigrációs sajtóban, sőt néha többször is. Ugyanis mint jó üzletember minden oldal felé biztosítani akarja magyargyalázó vállalkozását s míg saját neve alatt a polgári jellegű emigráns sajtóba ír, addig Robogó Máté álnéven a kommunista emigránsok hetilapjának lesz szorgalmas munkatársa. A kettő – szerinte, – úgylátszik – megfér egymással.”6

No, hát változott itt valami? (Lásd még: Márky-Zay P. és a lámpavasak szerelme.)

(Idézetek 1–6: Mályusz Elemér: A vörös emigráció, Attraktor Kiadó, 2015)

(Folytatjuk)