Az ellenzék megkezdte pávatáncát

Alapvető tézis, hogy a politikai építkezés legfontosabb pillére az önkormányzatiság, hiszen ez a legkönnyebb kapcsolódási pont az emberekhez.

Budapest, 2019. július 5. Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd fõpolgármester-jelöltje (j2) ellenzéki politikusok társaságában sajtótájékoztatóra érkezik Budapesten, a Szabadság híd pesti hídfõjénél 2019. július 5-én. Körülötte Élõ Norbert, a DK budapesti koordinációs tanácsának tagja (b), Gy. Németh Erzsébet, a Demokratikus Koalíció (DK) fõvárosi közgyûlési képviselõje (b3), Hajnal Miklós, a Momentum elnökségi tagja (b4), Molnár Zsolt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) budapesti választmányának elnöke (b5), Bencsik János, a Jobbik budapesti elnöke (j). Hat ellenzéki párt, az MSZP, a Párbeszéd, a DK, a Jobbik, az LMP és a Momentum megállapodott arról, hogy az õszi önkormányzati választáson közösen támogatott jelölteket indítanak az összes budapesti kerületben. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Ahogy Csurka István fogalmazott egyszer még az SZDSZ kapcsán: „Nem választást szeretnének nyerni, hanem a zsűribe akarnak beülni.” Azaz az egész liberális politika lényege, hogy mindegy, van-e mögötte felhatalmazás vagy nincs, csak ők mondhassák meg, mi a jó és mi a rossz. Magyarországon azonban 2010-ben valami megváltozott. Orbán Viktornak köszönhetően ezek a típusú liberális orákulumok elvesztették a befolyásukat, és ma valóban csak azok hozhatnak döntést, akik elnyerték az emberek bizalmát. Nem marad más hátra, választást kell nyerni.

Egyszerre kell tehát érvényesülnie az egy ellenzéki jelölt elvnek és a „csak én tudom megmondani, mi a jó” elvnek. Az érdekes az ügyben leginkább az, hogy ez idáig saját táborukon belül ezzel az akadállyal nem kellett szembenézniük. Ott volt a démonizált Orbán Viktor és a Fidesz, akiről fűt-fát el lehetett mondani, ráadásul és egymás mellett többen is odafértek a szócsőhöz. Most azonban házon belül kell lejátszani a mérkőzést. Ez az a helyzet, ami már nem megy le a balliberális politikusi torkokon. Ez az, aminek köszönhetően olyan csodálatos kapálózásokat és pályafutások haláltusáit nézhetjük végig, amilyenekről 2010-ben sokan csak álmodtak.

Csak néhány példát említve. Budapest IX. kerületében a pártok megállapodtak a közös jelöltben. Csakhogy felütötte fejét az irigység, és megjelent a színen Baranyi Krisztina, az egykori Együtt párt képviselője, aki szintén bejelentette igényét a trónra. Mit számít, hogy tavaly, az országgyűlési választáson a ferencvárosiak alig négy százaléka támogatta!

Most már azt olvashatjuk közösségi oldalán, hogy lényegében az egész kerület a középkorig repül vissza, ha nem ő lesz az össz­ellenzéki jelölt, majd a polgármester. De ugyanez történt Szolnokon is, ahol az egy jelöltség zászlóshajójaként tetszelgő, Márki-Zay-féle mozgalom alelnöke, Lukácsi Katalin találta ki, hogy nélküle lényegében a megyeszékhely egy tapodtat sem tud előre lépni. Ja, hogy már volt közös jelölt, oda se neki, hadd érvényesüljön csak a liberalizmus, hisz ki más mondhatná meg a szolnoki jövőt, mint saját maga.

Arra most ki sem térek, hogy a felmerülő nevek sokszor olyan újrahasznosítható szereplők, akik már vagy felsültek valahol, és ezért most egy huszárvágással máshol próbálnak szerencsét, vagy térképpel a kezükben próbálnak egyáltalán eltalálni a számukra kijelölt településre. Csak találgatni tudok, hogy a helyi baloldali közösségeket hogyan érinti, amikor egy alapvetően Budapesten létező párt elnöksége megmondja, mi lesz a jó adott esetben a szentlőrincieknek vagy az egrieknek.

Az összehasonlíthatóság kedvéért röviden összefoglalnám, miként választ jelölteket a Fidesz egy adott településen: a helyi szervezet javaslata alapján egy megyei vagy fővárosi egyeztető testület rábólint.

Nem ezt hívják demokratikus eljárásnak? Milyen érdekes, hogy közben brüsszeli sugalmazások alapján itthon a vádakat papagájként ismételgető ellenzé­kiek állandóan demokratikus deficitre és a jogállamiságra hivatkozva csűrik-csavarják a dolgokat. Valójában, amikor azt kell eldönteni, hogy ki képviselhesse a baloldali választók érdekeit szerte az országban, akkor arról egy budapesti asztalnál majd ugyanaz a tíz ember hoz döntést.

Egy szó, mint száz: lehet továbbra is a kormánypártokat vádolni a „jogállam lebontásával”, lehet továbbra is ostobának gondolni a vidéki választókat, mert „elhiszik a kormánypropagandát”, lehet továbbra is egyéni érdekek mentén politikai közösséget építeni, de mindaddig nem lesz siker, amíg az ellenzéki pártok rá nem ébrednek a közösségi érdek fontosságára. Ezt azonban ma már konzervatív politikának hívják.

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója