Je suis kurd, ha egyszer nincs tétje

Úgy tűnik a nemzetközi forradalom és felszabadulás programjában bízó moralisták semmit nem tanultak az arab tavaszból és a hasonló eseményekből.

Fotó: Reuters

A (poszt)szocialista realizmusba egy dolog nem fér bele soha, pedig központi elem az erőfelmérés-mérlegelés: a nemzeti érdek képviselete. Valahogy a magyar érdek mindig sokadlagos szempont a kalkulációban.

A (poszt)szocialista realizmus arról szól, hogy igazodjunk mindig az erősebbhez és ne kezdjünk önállóskodni. Láss csodát, a szuverenista érveléssel szemben álló másik iskola, a nemzetközi moralizmus (közös, európai értékek és liberális demokrata minimum!) is a nemzeti érdek elsődlegességét tagadja. A moralisták szerint kötelességünk mindig az elnyomottak és a gyengék mellett kiállnunk, akárhol is éri sérelem őket. Sajnos az, hogy ki az elnyomott, a haladó morál szerint viszonylag gyorsan változik a haladó moralizmus tanításában.

Vegyük például Izrael és a zsidóság példáját: egy ideig hivatásos kollektív áldozatokként szerepeltek, ám hamar agresszorokká váltak. Úgy tűnik, hogy mindenki, aki elkezd megállni a saját lábán és kiállni az érdekeiért – miként Izrael teszi –, hamar agresszorrá vedlik. Izrael persze meg tudja védeni magát, akár tetszik ez a moralista nemzetközi közösségnek, akár nem. Sajnos a nyugat-euró­pai zsidóság nincs ilyen szerencsés helyzetben, ők kollektív áldozati státusukat elvesztették a haladó morál szemében.

Így amíg korábban divat volt néhány obskúrus kelet-európai értelmiségi kapcsán az antiszemitizmus miatt nemzetközi műfelháborodásokat vezényelni, addig ma nem szükséges aggódni az ablakon kivágott zsidó öregasszonyokért. Főleg akkor nem, ha a kihajító félhivatásos elnyomott csoporthoz tartozik, és valószínűleg nehéz gyerekkora volt.

A helyzet úgy hozta, hogy a törökök kurdok elleni offenzívájával a moralista kórus erősödött meg. Magyarországgal szemben minden európai ország hajlandó elítélni Törökországot – ami nyilvánvalóan megálljt parancsol majd a török offenzívának. Pont annyira, mint amennyire az ideiglenes matricák a Facebook-profilképeken.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a vészmadaraknak igazuk van, és példának okáért az oroszok tényleg Európa vesztére törnek: vajon az Európában tartózkodó amerikai haderőtől és fegyverektől tartanának inkább, vagy egy Frans Timmermans-tweettől?

A teátrálisan előadott közös európai deklarációk is nagyjából ennyit érnek. Papucs orrán pamutbojt. Minden ilyen erő hiányában előadott színpadias kinyilatkoztatás csak arra jó, hogy a moralista önmaga előtt tetszeleghessen kicsit és letudja a jóemberkedést. A kurdokat nem menti meg ugyan, de újra megerősíti az ország népe és a világ közvéleménye előtt a moralista, hogy ő Jó Ember.

Persze a (poszt)szocialista realista és a moralista érveket előadók gyakran ugyanazok az egyének: túl kicsik vagyunk a magyar érdek képviseletéhez. Ám ha akad egy olyan konfliktus, amihez nekünk semmi közünk, abban azonnal meg kell szólalnunk. Eddig EU-s pénzek nélkül levegőt sem tudtunk venni, most hirtelen erőnk lett megakadályozni egy külföldi katonai akciót? Hogy méltányosan bánnak-e a törökök a kurdokkal? Nem valószínű.

A kellemetlen kérdés viszont az, hogy mennyire kell nekünk ezzel foglalkoznunk? Dolgunk-e, hogy igazságot tegyünk ebben a konfliktusban? És ha igazságot teszünk, azzal mit értünk el?

Annak idején a nemzetközi baloldal szépen beprogramozta a kulturális tudatipart, hogy emelje fel az izraeli–palesztin konfliktust, és az egyetlen morálisan elfogadható álláspont a palesztinpártiság legyen. Ha valaki pártolta a palesztinok ügyét, azt morális pátosz lengte körbe. De kinek az ügye ez? A palesztinok tüntetnek a székely autonómiáért? Nekünk sincs közünk a világ minden sarkában lévő konfliktusokhoz.

Úgy tűnik a nemzetközi forradalom és felszabadulás programjában bízó moralisták semmit nem tanultak az arab tavaszból és a hasonló eseményekből. Jobb, ha nem akarunk mindenhol a világon rendet tenni. A létező világ ugyanis, szemben a moralisták utópiá­jával, erkölcsileg abszurd, és lehet, hogy kisebb kárt okoz az, ha a nemzeti érdekeinket követő politikát követjük.

Bármilyen kiábrándítóan is hangzik, a török–kurd konfliktust mi nem tudjuk megoldani. Az ilyen konfliktusokat külső moralista beavatkozók meg általában úgy szokták segíteni, mint a sportszeletes figura. Erő hiányában meg annyira sem. A jóemberkedés érzelmileg kifizetődő, mert valódi tétje nincs. A valódi árat mindig az érintettek fizetik meg. De biztosan köszönik a profilképes matricákat.

A szerző a Századvég vezető kutatója