Szabálytalanul (Krassó György emlékezete)

A napokban lett volna nyolcvanhét éves Krassó György. Nem valami kerek, szabályos évforduló, de a Gyuri életében, halálában és még azon is túl, az égegyadta világon nem volt semmi szabályos.

A budapesti Nádor (Münnich Ferenc) és a Ga- ribaldi utca sarkán Krassó György visszaneve- zési akciója, 1989

A napokban lett volna nyolcvanhét éves Krassó György. Nem valami kerek, szabályos évforduló, de a Gyuri (itt kérek elnézést a gyurizásért, de őt valószínűleg soha senki nem szólította Györgynek, legfeljebb az ávósok, rögtön egy alliterá­ciós kussoljon Krassó, mert szétverjük a pofáját után, ő már csak Gyuri marad az idők végezetéig) életében, halálában és még azon is túl, az égegyadta világon nem volt semmi szabályos.

Huszonnyolc éve nincs közöttünk, hiánya permanens, mint egy rendes forradalom, mondjuk stíl- és időszerűen a „kis októberi” (ez meg a másik Gyuri, a Petri), folyamatos tehát, és az van még, hogy ezalatt felnőtt minimum két generáció úgy, hogy tagjai alighanem vajmi keveset tudnak róla. Ami elég nagy baj, mert így nem kerül a zsendülő (majdnem zendülőt írtam, talán nem véletlenül) ifjúság zászlóira, holott ott lenne a helye.

Mert a Gyuri kortalan és korszerű. Bizonyára az sem véletlen, hogy a minap a közösségi algoritmusom belenyilazott a szívritmusomba, mert feldobott egy képet, amin a rendszerváltás-toztatás környékének legnagyobb performere egy létrán állva éppen lecseréli a Münnich Ferenc utca táblát Nádor utcára.

Ez akkor még nem volt teljesen veszélytelen mutatvány, és nem csak a magasság miatt, egy másik képen látjuk is a művészt négy ráncolt homlokú tányérsapkás rendőr társaságában „igazoltatás során” (Bereményi–Cseh), lazán zsebre dugott kézzel, hófehér fürtjeivel és nővadító arcvonásaival, akár egy görög filozófus és egy rock and roll-sztár kissé szabálytalan, ám indokolt keverékeként.

De ne szaladjunk ennyire előre. A Gyuri tizennégy éves korában (1946) belépett a kommunista pártba, és ez a korszaka 1952-ig tartott. Semmi hasznos hülyeség, csupán annyi, hogy tizennégy évesen az embernek általában fogalma sincs arról, hogy mit akar, legfeljebb azt sejti, hogy mit nem.

Mondjuk ha én vagyok ott a párttitkár (ez a veszély soha nem fenyegetett), nem a korengedményen agyalok, hanem azonnal elzavarom focizni a Haller térre, oszt jó napot, de kellett a káder mint egy falat kenyér, ha már egyszer fogytán volt a kisnyilas.

Mindeközben ötvenegyben a csepeli vasgyárban horizontál-esztergályos oklevelet szerzett, és ennek birtokában, munkásfiatalként beiratkozhatott a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre, ahol aztán 1976-ban (!) diplomát szerzett, és rá egy évre le is doktorált. Merthogy ötvenötben páros lábbal rúgták ki az intézményből, és azután is történt egy és más.

Például 1956-ban részt vett a rádió ostromában, aztán a fegyveres, majd az illegális ellenállásban és mindezekért ’57-ben tíz évet kapott. Odabent sem viselkedett a Magyar Népköztársaság rendes állampolgárához méltóan, gyakori vendége volt a magánzárkának (úgy gondolta, jobb ott, mint besúgónak lenni), végül 1963-ban amnesztiával szabadult.

Szabadságát kissé korlátozta, hogy emigrációjáig REF-es volt, azaz rendőri felügyelet alatt állt. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy aktív részese legyen a nyolcvanas évek elején működő Hétfői Szabadegyetemnek, és Magyar Október néven létrehozzon egy saját szamizdat kiadót. 1985-ben meglátogathatta Londonban a súlyos balesetet szenvedő, haldokló bátyját, és menedékjogot kapott Nagy-Britanniában. Így lett a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársa.

Négy év után, 1989-ben tért haza Nagy Imre és mártírtársai temetésére. Amiről persze az volt a véleménye, hogy a kommunisták kizárólag azért temetik őket újra, hogy megpróbálják helyrehozni a bűneiket.

Szeretett volna egy alternatív megemlékezést a Hősök terén és a temetőben, de ezeket, egybehangzó visszaemlékezések szerint, a hatóságok „nemzetközi összefogással” meghiúsították. Megalapította a Magyar Október Pártot, de azzal is adminisztratív akadályokba ütközött. Az általa mélyen megvetett és antidemokratikusnak mondott ajánlócédulákat végül elégette és hamuként nyújtotta át az illetékeseknek.

Valami olyasmit mondott, hogy arról nem rendelkezik a törvény, hogy milyen formában kell leadni ezeket, és ezzel kiszállt a parlamenti választásokból. 1991-ben aztán az egészből, szívinfarktusban halt meg, nem az elsőben.

Nevét emléktábla őrzi Budapesten a Fő utcában és a Nádor utcában, diófa Londonban. 2014-ben mindenki (de legalábbis a család!) számára váratlanul újratemették a Fiumei úti nemzeti sírkert 57-es parcellájába. Szürreálisnak tűnő aktus, de ha szabad ilyet mondani, jellemző.

Gyuri, a forradalmár, az utcai harcos, aki néha elfelejti csőre tölteni a pisztolyát, a számkivetett, az emigráns, az akciózó, a nyughatatlan, az idea­lista, az őszintén toporzékoló örök igazságkereső, a gondolkodás nélküli fegyelemre képtelen, nem fért be sehova. Más kérdés, hogy talán nem is nagyon akart volna olyan klubokhoz tartozni, ahol mást mondanak az asztalnál, mint aztán másnap a tévében.

Mert a Gyurival a lelke mélyén mindenki egyetértett, majd simán megtagadta, mert a komfortzónájában már idegenként mozgott volna.

Nehéz egy ilyen nehéz, problémás ember puszta létével szembesülni, komoly belső esztergálást igénylő meló.