Aranka örülne (2.)

Karinthy Frigyes második felesége orvos volt, a magyar irodalmi élet hősnője és elsősorban jelenség. Már Ady sem tudta kivonni magát a hatása alól.

Forrás: youtube (képernyőfotó)

Bevonzások és kiválasztások munkacímű budapesti turistautam első estéje Böhm Aranka vonzásában telt el. Az Irodalmi szerelmek elnevezésű felolvasós, beszélgetős, szellemidézős sorozat ötödik fejezetének egyik megidézett alakja kétségkívül elvitte bennem a show-t. Karinthy Frigyes második felesége orvos volt, a magyar irodalmi élet hősnője és elsősorban jelenség. Már Ady sem tudta kivonni magát a hatása alól. Aranka tizenkilenc éves, amikor többször is meglátogatja a költőt, aki neki írja az úgynevezett Arany-verseket, mint például az Ifjú karok kikötőjében vagy A vállad, a vállad, és Fekete Aranynak nevezi. Amivel nem esett túlzásba, Böhm Aranka nagyjából úgy festett, mint egy maláj hercegnő a budapesti flaszteron. Karinthyval éppen száz éve, 1920 januárjában találkozott először (még férjes asszonyként), és augusztus 14-én össze is házasodtak. És rögtön el is szabadultak a pokolbéli víg napok, konfliktusokkal, perpatvarokkal, kemény féltékenységi jelenetekkel, amelyek gyakran verekedésekbe torkolltak.

Körülbelül úgy éltek, mintha nemrég szalajtották volna őket Szicíliából, és ehhez jött még a hitelezők, a végrehajtók és a különféle művészek végeláthatatlan sora, akik egymásnak adták a kilincset, valamint Aranka terrorja, amivel ipari mennyiségű anyag megírására ösztökélte a mestert, hogy aztán a bevétel eltűnjön a közüzemi tartozások és a kávéházi számlák útvesztőiben. Tipikus se vele, se nélküle helyzet generálódott, a viszonyt és a bőven áradó érzelmeket kitűnően érzékelteti Karinthy egyik bejegyzése felesége naplójába. „Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség a fejemben benne.” És így ment ez egészen Karinthy haláláig, de amikor nagy gáz volt, szépen összezártak. Karinthy világhírűvé lett agyműtétje és az odáig vezető út például Aranka nagy menetelése volt. Még akkor is, ha jelen sorok írása közben Latinovits Zoltán hangja cseng a fülemben az Utazás a koponyám körül című dupla vinilről (ilyen is volt), amikor az akkor a betegsége miatt éppen nagyon rosszul látó író a bécsi klinikán így válaszol egy kérdésre: „Látom. Látom, fiam, látom, hogy azzal az idióta szemésszel flörtöl.” Amihez egyébként nem kellett látnoki képesség, városszerte közismert volt Aranka meglehetősen lazán kezelt viszonya a házastársi hűséghez.

Az egyik leghíresebb kilengése Déry Tiborhoz kapcsolódott, ami éveken át tartott és jóval később irodalmi jelentőséget is kapott. Az író Ítélet nincs (1969) című önéletrajzában hosszasan taglalja kapcsolatát Böhm Arankával, és nem mutat önmérsékletet az intim részletek feltárásában sem. Az idevonatkozó passzusok erkölcs- és erénycsőszöknek, valamint a másik szemében feszt gerendák után kutakodóknak nem ajánlottak. Viszont ettől még az életbe elég sok minden belefér, a világ meg néha ilyen, máskor meg olyan. És az is jellemző, hogy Déry jól megsértődött, amikor rajtakapta Arankát egy ábrándos tekintetű hegedűművésszel, miközben a saját példájából is tudhatta, hogy hősnőnk nem csinál nagy faksznit az ilyesmiből.

De hát nemcsak a világ ilyen, hanem az ember is benne maga. Böhm Arankát pedig abban a világban embernek álcázott kretének gyilkolták meg ötvenévesen Auschwitzban. A körülötte keringő legendáknak se szeri, se száma, hatása csupán a legnagyobb múzsákéval említhető egy lapon, és ezen a várbéli estén Nyáry Krisztián irodalmárnak volt még egy érdekes észrevétele. Mely szerint bizonyos (kulturális) szempontból Arankának köszönhetjük a mai Újbudát is. Ugyanis Karinthyék és a slepp eleinte a pesti oldal kávéházaiban múlatták életvitelszerűen az időt, majd miután az író beköltözött pszichiáter felesége lakásába Budán, a társaság átköltözött a Hadikba, ami pezsgő életet eredményezett a környéken.

Hogy ez a mai napig (vagy inkább újra) így van, azt másnap egy újabb bevonzás részeként magam is tapasztalhattam. Ennek szöges ellentéteként először azt a vizuális sokkot, amit a Margit körúton ért. Évek óta nem jártam ott gyalogosan, így aztán meglepett, hogy a hídtól a Mechwart ligetig felélem az összes oxigéntartalékomat. Aztán hogy az egész annyira lepusztult a bezárt üzletekkel, a még kormosan is izgalmas eklektikus épületeivel, hogy az valami rettenet. Holott minden adott, a Duna közelségétől a közlekedésen át a kulisszáig. Nem sokban különbözik a Bartók Béla út Gellért tér és Móricz Zsigmond tér közötti szakaszától, ami viszont olyan pezsgő életet mutat, mint a Montparnasse fénykorában. Galériák, teraszok, kocsmák, éttermek, kávézók egymás hegyén-hátán, és még az sem okoz különösebb traumát az óhatatlanul feltörő emlékképek mellett, hogy a Mészölyből mexikói lett.

És úgy járunk, hogy bár csütörtök van, minden zsúfolásig tele. Így természetesen a Hadik is. Azért megnézem Aranka lába nyomát, rendes turistaként lefényképezem a cégért és az emléktáblát, behuppanok kitűnő barátom autójába és felszívódunk a ködben. A hátrapillantó tükörben még látom Aranka arcát.

Látom, hogy örül.