Az idén harmincegyedik életévébe lépő trieszti filmfesztivál gyakorlati, művészeti és szimbolikus jelentősége felbecsülhetetlen. Maga a város fekvésének és történelmének köszönhetően ideális terep, a fesztivál teljes nevében szerepel az Alpok–Adria kifejezés, a koncepció egyszerre mutat rá a közösre és a különbözőre, a hasonlóra és az idegenre. A filmes mezőny magába foglalja Kelet- és Közép-Európát, valamint a Balkánt, ugyanakkor itt találkozik a Nyugat és a Kelet, a kulturális különbségek ha nem is egyenlítődnek ki, de határozottan szűkül a szakadék, a szándék pedig egyértelmű.
Trieszt sokáig ütközőzóna volt, most inkább randihelyszín. A filmvásznon pedig egy hatalmas régió mutatkozik be, ha úgy tetszik, fél Európa. Az a fele, amelyiket évtizedekre magára hagyott a szerencsésebb testvére, aki gyakran még mindig úgy tekint rá, mint egy a neo-neokolonializmus számára felettébb alkalmas játszótérre. És ami ettől kissé frusztrált és dühös, néha valóban provinciálisnak tűnik, de ugyanakkor szerethető és még mindig egzotikus néhol.
A fesztivál ezekre fókuszál és ezen belül az aktuális kérdésekre, mint például a külső és belső (európai) migráció vagy éppen a korrupció. Ami még idén első pillantásra is szembeötlő volt, hogy visszafelé is elindult a határok elmosódása játék- és dokumentumfilm között, előbbiek feltűnően gyakran nyúltak úgynevezett megtörtént eseményekhez. Hol direktebben, hol rendkívül elegánsan.
Utóbbira jó példa a végül a zsűri díját elnyerő osztrák alkotás, a Lillian, amely csupán az alapötletet merítette a historikus valóságból, hogy aztán létrejöjjön egy kiváló mű, egészen más dimenziókat is felcsillantva. És ami jelen sorok írója szerint minden tekintetben messze magasan kiemelkedett a játékfilmes mezőnyből. Amiből kikerekedett ez meg az, hogy még az előző húszas években egy lengyel nő elhatározta, hogy Amerikából hazasétál a szülőföldjére, ami lássuk be, elég különös gondolat, hát ha még hozzátesszük, hogy akkoriban kevésbé voltak divatosak az extrém sportok és a különféle túlélőtúrák.
