Lillian a négyzeten Triesztben

Az idén harmincegyedik életévébe lépő trieszti filmfesztivál gyakorlati, művészeti és szimbolikus jelentősége felbecsülhetetlen.

Az idén harmincegyedik életévébe lépő trieszti filmfesztivál gyakorlati, művészeti és szimbolikus jelentősége felbecsülhetetlen. Maga a város fekvésének és történelmének köszönhetően ideális terep, a fesztivál teljes nevében szerepel az Alpok–Adria kifejezés, a koncepció egyszerre mutat rá a közösre és a különbözőre, a hasonlóra és az idegenre. A filmes mezőny magába foglalja Kelet- és Közép-Európát, valamint a Balkánt, ugyanakkor itt találkozik a Nyugat és a Kelet, a kulturális különbségek ha nem is egyenlítődnek ki, de határozottan szűkül a szakadék, a szándék pedig egyértelmű.

Trieszt sokáig ütközőzóna volt, most inkább randihelyszín. A filmvásznon pedig egy hatalmas régió mutatkozik be, ha úgy tetszik, fél Európa. Az a fele, amelyiket évtizedekre magára hagyott a szerencsésebb testvére, aki gyakran még mindig úgy tekint rá, mint egy a neo-neokolonializmus számára felettébb alkalmas játszótérre. És ami ettől kissé frusztrált és dühös, néha valóban provinciálisnak tűnik, de ugyanakkor szerethető és még mindig egzotikus néhol.

A fesztivál ezekre fókuszál és ezen belül az aktuális kérdésekre, mint például a külső és belső (európai) migráció vagy éppen a korrupció. Ami még idén első pillantásra is szembeötlő volt, hogy visszafelé is elindult a határok elmosódása játék- és dokumentumfilm között, előbbiek feltűnően gyakran nyúltak úgynevezett megtörtént eseményekhez. Hol direktebben, hol rendkívül elegánsan.

Utóbbira jó példa a végül a zsűri díját elnyerő osztrák alkotás, a Lillian, amely csupán az alapötletet merítette a historikus valóságból, hogy aztán létrejöjjön egy kiváló mű, egészen más dimenziókat is felcsillantva. És ami jelen sorok írója szerint minden tekintetben messze magasan kiemelkedett a játékfilmes mezőnyből. Amiből kikerekedett ez meg az, hogy még az előző húszas években egy lengyel nő elhatározta, hogy Amerikából hazasétál a szülőföldjére, ami lássuk be, elég különös gondolat, hát ha még hozzátesszük, hogy akkoriban kevésbé voltak divatosak az extrém sportok és a különféle túlélőtúrák.

A salzburgi születésű Andreas Horvath – akinek egyébként ez az első hosszú filmje (mindjárt kétórás) – pedig áthelyezte a történetet napjainkba és leforgatott egy műfajközi odüsszeiát, ami egyszerre road movie, dokumentumfilm és művészi videóesszé. Már a főcímből sejthetjük, hogy egy különös utazás vár ránk, a producer ugyanis nem más, mint az osztrák mozi anarchistája, a Hanekénél jóval karakteresebb Ulrich Seidl.

A sztori kezdetén megismerjük a modellszerű (bármit is jelentsen ez) Lilliant, egy New Yorkban munkát kereső orosz emigránst, aki beleunva a sikertelenségbe, megfogadja egy keménypornót rendező tanácsát, és – miután a szemétbe hajítja a róla készült prezentációs anyagot, valamint a lejárt vízumát – úgy dönt, hogy visszatér Oroszországba. Gyalog. New Yorktól a Bering-szorosig.

Ami útközben feltárul, az nemhogy a „másik Amerika”, de minimum a harmadik. Ez nem az a világ, amelyben analitikushoz járkáló brooklyni értelmiségiek vadásznak sárga taxikra és sétálnak egy romantikusat az esőben, ez maga a rögvalóság. Vad tájak és lepusztult kisvárosok; válogatott, kitalálhatatlan karakterek a segítőkésztől a pszichopatáig; ez a roncsderbik, teherautósofőrök, maradék indiánok, helyi rádiók és magányos háziasszonyok világa.

Mélyen érintve és fel-felvillantva, de egy cseppet sem didaktikusan. Az amatőr mellékszereplők elképesztően hitelesek, jó, nyilván elhangzott az instrukció, hogy te csak add magadat, de akkor is. Nincs kecmec, mindenki nagyon hús és nagyon vér. A mozit ugyanakkor (egyetlen szó nélkül) Patrycja Planik lengyel színésznő, társalkotó, videóművész, fotográfus viszi a hátán, lélegzetelállítóan. Ő alakítja Lilliant, illetve ő maga Lillian. Az ember azt gondolná, hogy ha életvitelszerűen, ezerszám néz filmeket és látott már néhány remek színésznőt, nagy meglepetés már nem érheti.

Tévedtem. Amit Patrycja Planik művel, az emberfeletti. Maga a megtestesült kegyetlen színház a felrobbanni készülő vásznon, egy csoda. A mimikája, a gesztusai, a testbeszéde lenyűgöző, meghatóan és zavarba ejtően naturális, ugyanakkor tanítani valóan kimunkált minden másodperce. A vége felé már a szemén is látszanak a felvételek testi és lelki megpróbáltatásai (Horvath tizenöt évig dédelgette a tervet, majd kilenc hónapig forgatott), a film kihordása, a mindent beleadás, egészen az önfelszámolásig. Patrycja Planik úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül (szó szerint) katartikus élmény. A vetítés végén dörgő vastaps, felállva. A film végét nem spoilerezem szét, abban a reményben, hogy Cannes és Trieszt után bekerül a hazai artmozikba is.

Másnap is van nap, éppen átvágok az Olasz egység terén, amikor szembejön egy nő, ismerősnek tűnik valahonnan. Annak a valószínűsége, hogy Patrycja Planik lenne, viszonylag csekély. Így hát ő az. Második bevonzás. Beszélgetünk vagy fél órát, fotók készülnek, közben folyamatosan kérdezget. Nyitott, mint egy ablak a verőfényben. Mintha ő lenne a tudó­sító és nem én. Még találkozunk, mondja végül. Nem kétséges.

(Folytatjuk)