A salzburgi születésű Andreas Horvath – akinek egyébként ez az első hosszú filmje (mindjárt kétórás) – pedig áthelyezte a történetet napjainkba és leforgatott egy műfajközi odüsszeiát, ami egyszerre road movie, dokumentumfilm és művészi videóesszé. Már a főcímből sejthetjük, hogy egy különös utazás vár ránk, a producer ugyanis nem más, mint az osztrák mozi anarchistája, a Hanekénél jóval karakteresebb Ulrich Seidl.
A sztori kezdetén megismerjük a modellszerű (bármit is jelentsen ez) Lilliant, egy New Yorkban munkát kereső orosz emigránst, aki beleunva a sikertelenségbe, megfogadja egy keménypornót rendező tanácsát, és – miután a szemétbe hajítja a róla készült prezentációs anyagot, valamint a lejárt vízumát – úgy dönt, hogy visszatér Oroszországba. Gyalog. New Yorktól a Bering-szorosig.
Ami útközben feltárul, az nemhogy a „másik Amerika”, de minimum a harmadik. Ez nem az a világ, amelyben analitikushoz járkáló brooklyni értelmiségiek vadásznak sárga taxikra és sétálnak egy romantikusat az esőben, ez maga a rögvalóság. Vad tájak és lepusztult kisvárosok; válogatott, kitalálhatatlan karakterek a segítőkésztől a pszichopatáig; ez a roncsderbik, teherautósofőrök, maradék indiánok, helyi rádiók és magányos háziasszonyok világa.
Mélyen érintve és fel-felvillantva, de egy cseppet sem didaktikusan. Az amatőr mellékszereplők elképesztően hitelesek, jó, nyilván elhangzott az instrukció, hogy te csak add magadat, de akkor is. Nincs kecmec, mindenki nagyon hús és nagyon vér. A mozit ugyanakkor (egyetlen szó nélkül) Patrycja Planik lengyel színésznő, társalkotó, videóművész, fotográfus viszi a hátán, lélegzetelállítóan. Ő alakítja Lilliant, illetve ő maga Lillian. Az ember azt gondolná, hogy ha életvitelszerűen, ezerszám néz filmeket és látott már néhány remek színésznőt, nagy meglepetés már nem érheti.
Tévedtem. Amit Patrycja Planik művel, az emberfeletti. Maga a megtestesült kegyetlen színház a felrobbanni készülő vásznon, egy csoda. A mimikája, a gesztusai, a testbeszéde lenyűgöző, meghatóan és zavarba ejtően naturális, ugyanakkor tanítani valóan kimunkált minden másodperce. A vége felé már a szemén is látszanak a felvételek testi és lelki megpróbáltatásai (Horvath tizenöt évig dédelgette a tervet, majd kilenc hónapig forgatott), a film kihordása, a mindent beleadás, egészen az önfelszámolásig. Patrycja Planik úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül (szó szerint) katartikus élmény. A vetítés végén dörgő vastaps, felállva. A film végét nem spoilerezem szét, abban a reményben, hogy Cannes és Trieszt után bekerül a hazai artmozikba is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!