A letűnt világ és a kormánybuktatás

Az ellenzéki kommunikációt az uralja, hogy a kormány nem kormányoz és alkalmatlan a járvány kezelésére. A végkifejletet illetően van némi ellentmondás.

A szövetségbe forrt ellenzék vezérei. A múltban már jól bevált szalámitaktika 2020-ban is működőképesnek tűnik Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Víg Dávid, az Amnesty International magyarországi igazgatója az Indexnek írt véleménycikkében azzal is bírálta a kormányt, hogy lengyel élettársával megnézték a koronavírussal foglalkozó lengyel és magyar híradókat, amiből természetesen a lengyel jött ki jobban. Víg megközelítése kreatív, de korlátos: mi lenne, ha az etalonként kezelt lengyel híradót a franciával, a némettel vagy a svéddel is összehasonlítaná? A szerzőnek azonban van termékeny gondolata is: minden ember és kis közösség feladata, hogy az egyéni szorongáson túllépve, közösen cselekedve segítsen a krízis leküzdésében. Várhatjuk is a tárgyilagos elemzését arról, hogy az ellenzéki politikusok és újságírók mennyiben járulnak hozzá a kollektív és az egyéni szorongáshoz.

A magyar ellenzéki kommunikációt, tisztelet a kevés kivételnek, az uralja, hogy a kormány nem kormányoz és alkalmatlan a járvány kezelésére. A politikai végkifejletet illetően van némi ellentmondás, mert Orbán Viktor vagy diktatúrát vezet be, vagy éppen ellenkezőleg, a járvány lecsengése után le kell számolni a kormánnyal, de az ellenzéki diagnózis és terápia összességében melegágya a kollektív szorongásnak. Az ellenzék radikális része elérkezettnek látja politikailag uralni a járvány adta pillanatot, azaz maximális politikai hasznot húzni belőle a kormány megbuktatásához. Ennek békésebb módja a közhangulat felkorbácsolása a 2022-es választásokra, ami ugyan látszólag még nagyon messze van, de a járvány is sokáig elhúzódhat, és biztos, hogy drámai következményekkel jár majd.

A radikálisan ellenzéki dramaturgok már most megkísérelik tematizálni és dramatizálni a választási kampányt. Ölbe tett kézzel várhatják a híreket az egyre több halálesetről, mert már letették az alapokat egy kollektív hisztériához: azok természetesen nem történnének meg, ha az ellenzék kormányozna. Egy kevésbé békés forgatókönyvben kormányellenes lincshangulat kialakítása sem kizárt, hiszen a radikális ellenzéki kommunikációnak hosszú ideje alapeleme az engedetlenség, az ellenállás és a forradalom, valamint annak taglalása, hogy a népharag miben fog kitörni.

Lehet azt mondani, hogy mindezt a kormány magának köszönheti, a dilettantizmusának, a hozzá nem értésének, de akkor kéretik egy összehasonlítást is elvégezni, hogy a magyar progresszió szövetségesei által kormányzott Franciaországban és Spanyolországban, ahol a magyarországinál jóval durvább helyzet alakult ki, mennyiben kezelik jobban és hatékonyabban a válságot. Mit szólna a magyar ellenzék, ha a járvány tombolását közvetlenül megelőzően Orbán Viktor választásokat rendezne, mint a Momentum idolja, Emmanuel Macron francia elnök? De meg lehet vizsgálni a magyar balliberális ellenzék, illetve a spanyol, a francia és az olasz jobboldali ellenzék politikai reakciói közötti különbségeket is.

Annak módszeres bizonygatásában, hogy a kormány nem kormányoz, de legalábbis alkalmatlan a járvány kezelésére, a 2010-ben letűnt világ szocialista és szabad demokrata főszereplői járnak az élen, Gyurcsány Ferenctől kezdve Kuncze Gáboron és Lamperth Mónikán át Demszky Gáborig bezárólag. Arról a garnitúráról van szó, melynek egy része 2010-re politikai süllyesztőbe került (SZDSZ) vagy éppen a szakadék szélén kénytelen napi harcot folytatni a politikai túlélésért (MSZP), egy militánsabb frakciója (DK) pedig elkeseredett katlancsatákat folytat a politikai feltámadás érdekében.

Az SZDSZ veteránjaiban mindig is megvolt egy elitista intellektuális fölénytudat: ők a politika Mozartjai, akikhez képest a szocialisták is legfeljebb középszerű Salierik lehettek. A szocialisták fölénytudata annyiban más, hogy ők már az 1990-es választási kampányban birtokolták a bölcsek kövét: negyvenévnyi kormányzással a hátuk mögött csak ők rendelkeznek szakértelemmel és kormányzóképességgel. Az 1994-es győzelem után az MSZP természetesen „szakértői kormányt alakított”, és 2002-ben Medgyessy Péter is nagybetűs szakértőként lett kihívója Orbán Viktornak, de vele azért új korszak köszöntött be. Szakértelmének mítosza szertefoszlott: rövid úton államcsőd közelébe került az ország, miközben az utolsó nagy reformötlete az volt, hogy a közintézményekben alacsonyabbra kell helyezni a villanykapcsolókat a gyermekek kedvéért.

Gyurcsány Ferenc már csak virtuális válságmenedzselésre volt képes, amely a „száz lépés” program keretében akkor érte el tetőpontját, amikor egy parlamenti vitában behozatott egy csomó dossziét, bizonyítandó, hogy precízen kidolgozott reformprogram birtokában van, de mint utóbb kiderült, azok üresek voltak. Gyurcsány egyetlen sikere az volt, hogy 2006-ban hatalmon tudta tartani a balliberális koalíciót, de egyáltalán nem briliáns kormányzással. Az SZDSZ liberális elitjének képességéről annyit, hogy ott álltak Medgyessy és Gyurcsány mögött, és a szakértelem és kormányzóképesség e két pártjának 2009-re sikerült újból az államcsőd szélére juttatnia az országot. Nem jobboldali elemzők írták le azt, ami mindent elárul a Gyurcsány-korszak kormányzó elitjének kormányzóképességéről: mire Gyurcsány Ferenc belátta, hogy távoznia kell, a reformjavaslatok „sokadszorra véreztek el a válságkezelő kabinet és az MSZP vezetésének belső vitáiban”.

Gyurcsány Ferenc vezetésével most politikai revansizmus folyik, aminek azonban nemcsak az Orbán-kormány megbuktatása, hanem az ellenzék posztgyurcsányi szárnyának bedarálása is a tétje. Demszky Gábor leplezetlen kísérletet tesz Karácsony Gergely gyámság alá helyezésére: a főpolgármester fogadja el a hozzáértők támogatását, és kövesse az ő egykor volt vezetési mintáit. Demszky elmélete szerint a demokrácián belül szükség van meritokráciára, az arra érdemesek tényleges vezetésére. Karácsony Gergely tehát csak egy demokratikusan megválasztott dilettáns, egy politikai stróman, akinek az a dolga, hogy hatalomra segítsen egy demokratikusan rég megbukott elitet, pusztán azért, mert annak az a rögeszméje, hogy – történelmileg nem igazolt – szakértelmével Budapest és az ország kormányzására hivatott.

A revansisták néhány olcsó ideológiai húzásának lejárt a szavatossága: Orbán a járvány örve alatt diktatúrát épít, és el fogja halasztani a 2022-es választást. De nem az volt eddig a mantra, hogy 2011 óta alkotmányos diktatúrában élünk, és a 2019-es önkormányzati választást sem rendezi meg? Ha összerakjuk az ellenzéki kirakóst, akkor Orbán unortodox gazdaságpolitikája csődbe vitte az országot, ezért 2014-ben el is vesztette a választásokat, és csak a Kovács Árpád vezette Költségvetési Tanács segítségével tudta visszapuccsolni magát a hatalomba, majd a 2018-as választási vereség miatti félelméből 2017-ban elnökké választotta magát rendkívüli jogkörökkel, mert csak ezzel tudta hatástalanítani a 2018-ban hatalomra került ellenzéket, amely ezek szerint most is kormányoz.

Erről a felfoghatatlanul bonyolult igazságukról nyilván nem tudják meggyőzni a revansisták a szorongó állampolgárt, de lelkifurdalás nélkül játszhatnak arra, hogy a járványban meghaltak miatt személy szerint Orbán Viktort terheli a felelősség.

A szerző politológus