A Varsói Szerződés hivatalosan külső katonai fenyegetés, illetve támadás esetére biztosított védelmet a tagállamok részére, azonban a valóságban korántsem a hidegháborús szembenállás egyik letéteményese volt, hanem a Szovjetunió iránti kényszerű lojalitás biztosítéka. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a katonai tömb összesen kétszer intézett fegyveres támadást, mindkétszer saját tagállama ellen. Először 1956 novemberében került sor beavatkozásra Magyarországon – ebben kizárólag a szovjet haderő vett részt –, majd 1968-ban a prágai tavasz elfojtására vonult be Csehszlovákiába szovjet irányítás alatt számos tagállam fegyveres ereje.
A nyolcvanas évek végén bekövetkező változások természetesen azonnal felvetették a katonai szövetség létjogosultságát is, amely a német egyesítéssel elvesztette egy újabb tagállamát. A Varsói Szerződés felbontása azonban mindaddig kényes kérdés volt a demokrácia útjára lépő volt szocialista országokban, amíg a szovjet hadsereg a térségben állomásozott. Hiába kezdődött meg a haderőcsökkentés már 1988-ban, az idegen fegyveres jelenlét folyamatos fenyegetést jelentett az utolsó szovjet katona távozásáig. Ennek ellenére hangzott el a fenti kijelentés Antall József miniszterelnök szájából Moszkvában, ráadásul úgy, hogy az általa képviselt magyar tervezetet nem hagyták jóvá a tagállamok külügyminiszterei. A politikai értekezlet ülésén azonban éppen a magyar kormányfő elnökölt, és ezt kihasználva végül nem a szovjet álláspontot bocsátotta megfontolásra, hanem az előzetesen elvetett magyar javaslatot.
Magyarország mellett Csehszlovákia lett a legaktívabb szorgalmazója a VSZ megszűnésének, és 1991. február 25-én Budapesten aláírták a katonai tömb felszámolásáról szóló dokumentumot. A határozat értelmében a Varsói Szerződés 1991. március 31-én megszűnt.
A szerző tudományos munkatárs, Történeti Kutatóközpont Magyarságkutató Intézet
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!