Európa beteg. Immunrendszere gyenge. A Covid–19 támadása feketén-fehéren megmutatta, hogy Nyugat-Európa országai mennyire kiszolgáltatottak, szinte védtelenek az ismeretlen ellenséggel szemben. A több tízezer halott és a több százezer fertőzött szomorú képet rajzol mind az unió, mind a legtöbb nyugati ország politikai elitjének képességeiről is.
Meggyőződésem, hogy az orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók minden országban messze túlteljesítenek, jórészt az ő áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy nem vált nagyságrendekkel pusztítóbbá ez a járvány. A politikusok teljesítménye viszont már nem mutat ilyen pozitív képet. Hezitálás, késlekedés, félelem befolyásolta a döntéseiket, ami oda vezetett, hogy nem léptek fel kellő időben és határozottsággal a fenyegetéssel szemben. Nem készültek fel a Kínában már hónapokkal előbb megjelent vírus elleni védekezésre. Nem hitték el, hogy a globális világban szinte pillanatok alatt több ezer kilométert bejárva tör ránk az ellenség. A szakemberek jelzéseit figyelmen kívül hagyva úgy gondolták, hogy elég a média, az internetes felületek oldalain jól hangzó szóvirágokat hangoztatni. Leszögezve persze a demokratikus alapértékek, emberi jogok iránti elkötelezettségüket, a szokásos tirádákat felmondva. Aztán majd lesz valahogy.
De a békéhez szokott, a virtuális valóságban élőkkel szembejött a kőkemény valóság. A 2015-ben megindult migrációs támadást még kommunikációs szinten igyekeztek kezelni, ideig-óráig úgy tűnt, hogy sikerrel. De a vírus támadása már betört minden ember valóságos életébe. Amíg az iszlamista terror „csak” néhány száz áldozatot követelt, addig lehetett azt mondani, hogy ez csupán óhatatlan veszteség, amely a jövőbeli előnyök mellett eltörpül. A tízezrek halálával járó kór, a hűtőkamionokban tárolt áldozatok mindenkinek egyértelművé tették az új fenyegetést. Ahogy azt is megmutatta, hogy Nyugat-Európa politikai elitje milyen teljesítményre képes, ha konkrét cselekvésre kerül a sor, és nem elég csak a szavak frontján vitézkedni.
