Mi maradunk

A trianoni békediktátummal sírba akarták tenni Magyarországot, de ez szerencsére nem sikerült.

Szécsény, 2015. június 6. Trianon-emlékmû a Nógrád megyei Szécsényben 2015. június 6-án, a Jobbik trianoni megemlékezésén. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

Az „Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Tria­nonban kötött békeszerződést” majd csak 1921-ben cikkelyezi be nyilvánvaló kényszerűségből az Országgyűlés.

Trianonban az ország, pontosabban a Magyar Királyság egyetlen tollvonással elvesztette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét, közel hárommillió magyar került új, nem egy esetben addig nem is létező állam fennhatósága alá. „A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve” – írta a Georges Clemenceau-t követő francia miniszterelnök, Alexandre Millerand kísérőlevelében – és valóban: Magyarország egyik pillanatról a másikra vált politikai és történelmi kuriózummá, önmagával lett határos.

A korabeli tudósítások szerint az aláírás perceiben Magyarországon megkondultak a harangok, félárbócra eresztették a zászlókat, megszólaltak a szirénák, bezártak az üzletek, tíz percre leállt a közlekedés és úgy általában az élet. Az ország gyászba borult – nem tíz percre, hanem hosszú és hosszú évtizedekre, sőt a veszteség felett érzett fájdalom a mai napig nem múlt el. Közjogi értelemben az ország évszázadok után visszanyerte ugyan teljes szuverenitását, de nem ez volt az a függetlenség, amelyre korábban vágytunk, amelyért porig égtünk.

Hogy mi vezetett a történelmi Magyarország felbomlásához, arról könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre: a baloldali narratíva szerint a „félfeduális”, magyar szupremáciát és kultúrfölényt hirdető „uralkodó osztály” nemzetiségellenes politikája nem volt tovább tartható, más vélemények szerint magyar szempontból az akkori hazai etnikai kisebbségek társadalmi integrációjára és nyelvi-kulturális asszimilációjára való törekvések sikeresek voltak, illetve lehettek volna, a demográfiai folyamatok pár évtizeden belül átbillentek volna a magyarság javára.

Abban viszont mindenki egyetértett és ma is egyetért (remélem), hogy a „békeszerződés” feltételei megalázóak, otrombák és kérlelhetetlenül ostobák voltak: ezért is állt a részleges vagy teljes revízió pártján akkoriban az illegális kommunistáktól kezdődően a szociáldemokratákon, polgári radikálisokon és konzervatívokon át a „fajvédőkig” majd’ mindenki.

Persze a győztes antanthatalmak „eredeti” célja az 1919–1920-as, Párizs környéki „békeszerződések” rendszerével elvileg azt volt, hogy egyszer és mindenkorra gátat szabjanak a német(ajkú) dominancia térnyerésének a kontinensen – amelyhez a Monarchia szétverése és a Berlinnel szemben ellenpólust képező új közép- és kelet-európai államalakulatok létrehozása csak egy eszköz volt. Mint köztudott, a „nagy terv” már rövid távon elbukott és tragédiába, a II. világháborúba torkollott. (De őszintén szólva ahogy elnézem a kortárs XXI. század elejének Willy Brandt Straße 1-ből irányított Európai Unió­ját és eurózónáját, a nagy németellenes plánum hosszú távon sem jött össze…)

Amely ennél nekünk magyaroknak fájóbb, az az, hogy Trianonban volt egy talán sokkal konkrétabb plánum is: Magyarország keresztre feszítése. Teljesen nyilvánvalónak vették és úgy is tervezték, hogy az alapvető természeti és fizikai infrastruktúrájától, területétől és lakosságától megfosztott, általa el nem követett bűnökért bírhatatlan jóvátétel fizetésére kötelezett csonkaország nem fog tudni túlélni; mint a bitóra nem vitt, de étel-italtól elzárt rab a cellájában valójában halálra van ítélve.

Nem egyszerűen egy igaz­ságtalan, intellektuális restségtől és politikai rövidlátástól vezérelt „békeszerződésről” beszélünk tehát. Magyarországot – ki nem mondva, de egyszerűen – el akarták törölni a Föld színéről, ráadásul úgy, hogy miközben megalázzák, rugdossák, tüzes vassal döfködik, még neki kell bocsánatot kérnie.

Hát nem sikerült. Jelentjük: élünk, itt vagyunk. Mindent megpróbáltak, mindent el akartak venni, meglőttek, elföldeltek, kiástak, leütöttek, újra eltemettek, megint kiástak, még egyszer összevertek és otthagytak szenvedni. De mi nem nyugodtunk bele: „Szétszórt hajával, véres homlokával, / Áll a viharban maga a magyar”. Száz évvel Trianon után, Tanácsköztársaságot, két vesztes világháborút, annak minden tragédiáját, 45 éves kommunista rémuralmat, ’56 leverését követően sem adtuk fel, pedig nem vagyunk sokan: a Jóisten úgy akarta, hogy a glóbusz 7,6 milliárd lakójából csak alig 15 millió lehet magyar.

De együtt, közösen talpra álltunk és talpra állunk. Harminc évvel ezelőtt leráztuk a szovjet igát, tíz évvel ezelőtt pedig újult erővel kezdett az ország nemzetépítésbe – határon innen és túl. Persze a trianoni traumát felfoghatjuk úgy, mint egyik legnagyobb sorscsapásunkat (az is), de úgy is, mint egy kihívást. És a kihívást elfogadtuk, sőt meg is nyertük. Nem tudtak minket leradírozni a bolygóról. Akár mondott ilyesmit Apponyi Albert, akár nem: „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek megásták sírját”. Bár száz éve minden június 4-én „megint csak felszakadnak régi sebeink”, mindent meg kell tennünk azért, hogy e dátum ne legyen más, csak egy rút emlék. A határokon átívelő és ez esetben határokat nem ismerő kulturális és gazdasági nemzetegyesítést folytatni kell, mert ez itt „a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl soha”. Mi maradunk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

TRIANON100 összeállításunkat ide kattintva érheti el!