„A béke és a biztonság szigete vagyunk” – mondta Orbán Viktor másfél héttel ezelőtt Sátoraljaújhelyen. A trianoni évforduló kapcsán elhangzott beszéd ezen apró félmondata azonban akkor nyeri el igazi jelentőségét, ha a mostani, az Egyesült Államokból kiindult és Nyugat-Európába átgyűrűző erőszakos zavargáshullámra és ideologikus hevületű kultúrarombolásra tekintünk. A kiégett autókat, felgyújtott áruházakat, betört kirakatokat, levadászott rendőröket, az amerikai nagyvárosokban vagy Párizsban, Brüsszelben, Londonban fosztogató, szobordöntögető vandál csoportokat látva, talán már mindenki számára világos, hogy ez az egész „rasszizmusellenes mozgalom” már rég nem George Floyd haláláról szól, hanem a fennálló társadalmi rend elleni nyílt támadásról. Békének és biztonságnak már híre-hamva nincs odaát.
Ugye az eredeti értesülés az, hogy egy amerikai állampolgár az agresszív rendőri intézkedés miatt életét vesztette. Az esetet azonban – ahogyan sok korábbit is – a fősodratú liberális média azonnal faji karakterisztikákkal ruházta fel, hangsúlyozva, hogy az elkövető rendőr fehér, aki már többször alkalmazott túlzott erőszakot, míg az áldozat fekete (utóbbiról a tudósítások elfelejtették megemlíteni, hogy kábítószer-birtoklás, lopás, birtokháborítás és fegyveres rablás miatt több mint hét évet ült börtönben). Egy ember halála is tragédia, és ha rendőri túlkapás történt, azt a jognak meg kell torolnia – pontosabban a jognak kell megtorolnia, és nem faji-ideológiai alapon szervezett paramilitáris egységeknek. A történet keretezésében azonban nem ennek jutott a főszerep, hanem a rasszteológiának – fordított esetben ez elképzelhetetlen lenne –, ami legitimálta a Floyd halálának körülményeire hivatkozó anarchista tüntetés- és rombolássorozatot.
Ezen, magának már-már vallásos tiszteletet vindikáló „antirasszizmus” szerint ugyanis van rossz és jó rasszizmus – és a „jó rasszizmus” nyilván az elnyomottak érdekében nyilvánul meg. Ha ugyanis egyet hátrébb lépünk és széjjel tekintünk a politikai horizonton, azt láthatjuk, hogy valamiféle utópisztikus, radikális egyenlőségeszme nevében most felcserélik a normalitást az abnormalitással, a rendet az anarchiával. Ugyanis a hallgatólagos, ki nem mondott felmentő érv a kisboltokat szétverő, államférfiak szobrait ledöntő, a velük egyet nem értőket szellemileg és fizikailag is megsemmisíteni szándékozó csürhe tombolására az, hogy olyan mértékben nyomja el Amerikában a fekete, Nyugat-Európában a bevándorolt kisebbségeket a „burzsoá” és még mindig megengedhetetlenül a fehérek dominálta társadalom, hogy csak a hatalommal szembeni rendszerszintű agresszió jelentheti a kiutat, azaz az egyenlőség nevében óhajtott társadalmi-faji igazságosság elérését.