Lekváros kenyér helyett tízmilliók

A családvédelmi akcióterv szintlépés volt a családtámogatások hazai rendszerében.

„Nem kevesebbet tűztünk ki célul, mint azt, hogy a gyermeket vállalók anyagi értelemben is jobban járjanak azoknál, akik a gyermektelenséget választják” Fotó: Mirkó István

Folyamatos támadás és felemás csodavárás – talán ezek jelentik a két végpontot a hazai családtámogatási intézkedések, különösen az egy éve elérhető családvédelmi akcióterv megítélésében. A családtámogatásokat balliberális megmondóemberek részéről övező, újra és újra felerősödő támadást már-már megszokhattuk – csak hogy ennek fő iránya megváltozott az évek során. Korábban leginkább arról szólt a kórus, hogy mennyire igazságtalan, mennyire elhibázott koncepciójú egy-egy támogatási forma, ma – a világ állítólagos fejlődésének részeként – már maga az apa, az anya és a gyerekek alkotta család került a céltábla közepére. Ez a vita tehát elsősorban már nem arról szól, hogy munkához kössük-e a támogatásokat, vagy az alanyi jogon járó szociális juttatásokat részesítsük-e előnyben. A liberálisok fő problémája ma már nem ebben, sokkal inkább ideológiai síkon keresendő.

Abban tudniillik, hogy ködös társadalmi kísérletek részeként magát a férfi és nő szeretetközösségén alapuló családot kérdőjelezik meg. Ahogy elképzelt és ránk erőszakolni kívánt világukban 72-féle nem létezik, hasonlóképpen azt akarják mindenáron elérni, hogy a legkülönbözőbb felállású, tarka-barka LMBTQ-együttélések is „családként” legyenek elismerve.

Ezért is gondviselésszerű, hogy hazánkban 2010 óta kifejezetten családbarát kormányzás zajlik, erős felhatalmazással. Ez jelent ugyanis védőernyőt ahhoz, hogy az általunk, „mucsai” közép-európaiak által szörnyülködve figyelt nyugati elmebajok ne törhessenek be hozzánk – legalábbis ne a jelenleg tapasztaltnál, alternatív csoportosulások és civil szervezetek jajveszékelésénél nagyobb erővel. Meg lehet nézni, mi megy Amerikában, Kanadában, Svédországban vagy éppenséggel Németországban. Meg lehet nézni, hogyan tömik az ottani gyerekek fejét a „világnézeti semlegesség” jegyében oly sok – mondjuk ki – mocsokkal, hogy aztán ők, felnővén, szó szerint azt se tudják, ­fiúk-e, avagy lányok. Hála az égnek, Magyarország még nem annyira „fejlett”, hogy ilyesmikkel errefelé szavazatot lehessen szerezni. Sőt a csendes többséget kifejezetten taszítják az ez ügyben egyre hangosabb, de elenyésző kisebbség mind botrányosabb megnyilvánulásai. A családközpontú kormányzás jelent védőernyőt ahhoz is, hogy a liberálisok bármekkora össztűz alá vegyék is az alaptörvényt, abban továbbra is ott állhasson ez a passzus: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.”

Ne felejtsük el, hogy a rendszerváltozás után sem volt mindig egyértelmű, hogy fontos a család, a nagycsalád, és hogy mást ne mondjunk, nemzeti minimumnak kellene tekinteni az ő támogatásukat, megbecsülésüket. Az ember könnyen felejt, pedig nem árt néha visszaemlékeznünk: a Bokros-csomag vagy a Gyurcsány–Bajnai-kormányok megszorításai idején egy átlagos családnál nem az volt a téma, hogy tudnak-e igényelni tízmillió forint támogatást, hanem az, hogy a hó végén ketchupos vagy lekváros kenyéren kívül ­kerülhet-e más az asztalra. Mondjuk ki azt is: történelmi bűn, hogy amikor az utolsó nagyobb létszámú korosztály, az úgynevezett Ratkó-unokák a kétezres évek első évtizedének közepén-végén még szülőképes korban voltak, semmiféle ösztönzőt, támogatást nem kaptak. Helyette voltak „trükkök százai”, amelyek azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy az ország legyengült gazdaságát ne roppantsa össze teljesen a ­2008–2009-es válság. A hosszú évekig nyögött következmények közül pedig a legsúlyosabb az, hogy míg 2008-ban még majdnem százezer gyermek született Magyarországon, addig 2010-ben alig kilencvenezer.

E ponton érdemes rövid összehasonlítást tenni: a koronavírus-járvány okozta válsághelyzet erős, stabil állapotában érte Magyarországot, illetve a hazai gazdaságot. A családtámogatásokat pedig nemhogy megnyirbálták volna, mint annak idején a válságos időkben, hanem megerősítették azokat. Ráadásul alig csengett le a járványhelyzet, bejelentették, hogy a csecsemőgondozási díjat (csed) jövő nyártól a korábbi hetven százalékról a bruttó fizetés száz százalékára emelik. Ez annyit jelent, hogy a család a gyermek születése idején fél évig több pénzt kap, mint amennyiért a kismama korábban dolgozott.

És végül térjünk ki az említett csodavárásra is, rögtön hangsúlyozva, hogy korántsem önmagában ezzel van gond. Hanem azzal a bizonyos jobboldali körökre jellemző hozzáállással, hogy ha „itt és most” nem következik be a csoda, akkor mi is fanyalogni kezdünk. Az Orbán Viktor által korábban felvázolt célkitűzés igencsak ambiciózus: 2030-ra elérni a 2,1-es teljes termékenységi arányszámot. Ez azt jelenti, hogy egy nőnek átlagosan több mint két gyermeke születik, ami egy nemzet fennmaradásának a kulcsa. Ennek elérése persze a XXI. században valóban csodaszámba menne. 2020-ban ott tartunk, hogy már nincs olyan európai ország, ahol ezt az értéket elérnék. Nem beszélve arról, hogy mifelénk legutóbb a hetvenes évek végén volt ilyen magas a gyerekvállalási kedv.

Ám az ambiciózus célkitűzés nem véletlenül nem egy-két évre, nem is 2020-ra, a családvédelmi akcióterv első évfordulójára szólt. Építkezni ugyanis mindig sokkal nehezebb és időigényesebb, mint rombolni – s ha valamire, ez különösen igaz a demográfiára. Ezért valójában már az is csodaszámba megy, hogy sikerült fékezni a drasztikus népességfogyást. Ha nem is mostanra vártuk a csodát, kisebb-nagyobb eredményeket már most is észrevehetünk. Például azt, hogy míg 2010-ben 35 ezer pár kötött házasságot, tavaly 65 ezer. A frigyek számának bővülése az idén ráadásul folytatódott: a koronavírus-járvány előtt, az első negyedévben gyakorlatilag kétszer annyian kötötték össze az életüket, mint egy évvel korábban ugyanakkor. Látni kell azt is, hogy a bővülés 2019-ben ugrott meg igazán, miután a miniszterelnök februárban bejelentette a családvédelmi akciótervet. Az is látható, hogy a 2019. februári bejelentéshez képest éppen kilenc hónapra, tavaly novembertől láthatók kis többletek a megszülető gyermekek számában. A teljes termékenységi arányszámot már az akcióterv előtt sikerült néhány év alatt a mélypontot jelentő 1,23-ról 1,5 közelébe feltornázni, igaz, azóta ott is maradt.

A családvédelmi akcióterv szintlépés volt a családtámogatások hazai rendszerében. Segítségével lényegében már mindenféle anyagi akadály elhárul a gyerekvállalás elől. Egy dolgozó családnál mára egyértelmű, hogy nem szegénységi kockázat a gyerekvállalás, a nagycsalád. Éppen ezért azt kell mondanunk, pénzbeli segítséggel nehéz is ennél többet, ennél nagyobb hatásút elérni. A továbblépéshez feltehetően más jellegű intézkedésekre, nem pusztán pénzbeli juttatásokra is szükség lesz. Földi-Kovács Andreával mélységesen egyetértve például le kell szögezni, hogy nagyon nehéz lesz úgy demográfiai fordulatot elérni, ha – a javuló tendenciák ellenére – még ma is minden negyedik megfogant kisbabát elvetetnek. Abortuszügyben pedig – mint oly sok más esetben – vigyázó szemünket Varsóra vethetjük. Most, hogy a válság enyhített az elmúlt évek rendkívüli munkaerőhiányán, érdemes lenne újragondolni a családok védelméről szóló nemzeti konzultációban is 94 százalék által támogatott főállású anyaság intézményét.

Noha a világ normálisabb része így is példának tartja a magyar családtámogatási rendszert, az efféle intézkedés valóban párját ritkítaná. Minden bizonnyal hozzásegítenének az olyannyira vágyott csoda eléréséhez.