Történelmi narratívák háborúja

Van-e köze a hazai és nemzetközi szabadkőműves mozgalmaknak a történelmi Magyarország szétveréséhez?

„Számomra meghatározó kérdés, hogy a fiatalabb korosztályoknak milyen eszközökkel és választékkal tudunk releváns tartalmakat készíteni” Fotó: Bach Máté

Trianonért is a magyar elnyomás a felelős, Horthy kormányzása valójában a fasizmus térhódítása, az antiszemitizmus erősödése is a magyar úri körök, a nacionalizmus ténykedésének köszönhető. A második világháborús vereség is e bűnös politika következménye, végtére is mi támadtuk meg a Szovjetuniót. „Szerencsére” a „dicsőséges” vörös hadsereg megszabadította sokat szenvedett népünket a magyar és német fasiszták elnyomásától, és „végre” ránk köszöntött a várva várt szabadság.

A rendszerváltást követően természetesen a marxista dogmák a maguk formájában nem voltak fenntarthatóak. Ám ahelyett, hogy egészséges, kiegyensúlyozott nemzeti-polgári narratíva helyettesíthette volna lépésről-lépésre a többrétegű hazugságok, féligazságok és csúsztatások ingoványos talajára épült marxista narratívát, a liberális értelmiség dominanciájának, és a nemzeti érzelmű értelmiség izolációjának és szétforgácsoltságának köszönhetően a marxista történelmi narratívát agresszív, inkvizíciós gőggel váltotta fel az eleinte az SZDSZ szellemi holdudvarához köthető, manapság pedig több párt által is lelkesen fenntartott és támogatott internacionalista, globalista, liberális narratíva. Az az apró kis különbségtétel azért feltétlenül megjegyzendő, hogy a fény ezúttal nem Moszkvából jő, hogy bevilágítsa elmaradott, setét honunkat, hanem természetesen Brüsszelből, honnan máshonnan…

Na most, mit ad Isten, ez a liberális narratíva kilencven százalékban a marxista narratívára épül, ami ellen korábban oly hevesen csatasorba látszott állani. Miért? Lévén, közös ellenséget láttak és látnak a magyar nemzeti eszmében, a hazafi patriotizmusban, mely fogalmakról hallani sem akarnak, s mely fogalmakat nem ritkán gyorsított eljárásban nácizmusnak és fasizmusnak ítélnek. Ebben meglepően egységes a jogfolytonosság.

A liberális történelmi narratíva továbbra is a magyar úri körök bűnének is hibájának ró fel szinte minden megrázkódtatást, Trianonért a magyar elnyomást teszi felelőssé, és a Horthy-korszakkal kapcsolatban is zavarba ejtően hasonló álláspontra helyezkedik, mint marxista jogelődje. Elméletileg a kommunista diktatúrát nem fogadhatta el történelmi vívmányként, a gyakorlatban – a kisebb rossz elve alapján – mégis.

A liberális megmondóemberek sajátos pragmatizmusról tanúbizonyságot téve elárulták antikommunista gyökereiket, és ahogy mindig tették, „élcsapatként” a lomha, értékelhető szellemi teljesítményre többnyire képtelen magyar baloldal ideológiai gyarmatosítása révén átvették az irányító szerepet.

Na már most, véleményem szerint mind a marxista, mind a liberális történelmi narratíva egyoldalú, tendenciózus kinyilatkoztatásokra, politikailag determinált csúsztatásokra, valamint alkalmanként nyílt és egyértelmű hazugságokra épít. Sajátos módon, még harminc évvel a rendszerváltást követően is kijelenthetjük, hogy a két narratíva alapvető dogmái csaknem sértetlenek a meghatározó tudományos és értelmiségi körökben. Ha valaki mégis ellenvéleményt merészelt megfogalmazni a narratíva bármely toposzával kapcsolatban, annak azonnali és megfellebbezhetetlen következménye a már jól ismert, és unos-untalan alkalmazott fasisztázás, antiszemitázás, és a magyar szellemi életből való, inkvizíciós dühvel végrehajtott száműzetés.

Vagy fogalmazzunk inkább úgy, egészen mostanáig ez volt a helyzet.

Az erőviszonyok ugyanis az elmúlt tíz-egynéhány esztendőben megváltoztak. A magyar médiapiacot immár nem kizárólagosan a liberális/és vagy marxista narratíva emlőin nevelkedett megmondóemberei uralják. Az egyoldalú médiatúlsúly kiegyenlítődött. Hogy milyen mértékben, annak megítélése politikai beállítottság, ízlés, világnézet alapján eldönthető, és eldöntendő, az viszont bizonyos, hogy a médiajelenlét megszűnt egypólusúnak lenni. (Jellemző, hogy akik most jobboldali médiatúlsúly miatt jajveszékelnek, valahogy elfelejtettek akkor is jajveszékelni, amikor egyértelmű baloldali, liberális médiatúlsúly dominált az országban, lévén, mindig is azt az állapotot tartották a dolgok természetes rendjének, az eleve elrendelt, állapotnak.)

Az sem mellékes körülmény, hogy mind a marxista narratíva, mind a liberális narratíva szószólói bizonyos kérdésekben a kölcsönös érdekek alapján helyezkedtek közös platformra. Ilyen kérdésekből akad jó néhány, és nem járunk messze a valóságtól, ha hozzátesszük, ezek a kérdések hiperérzékeny területekre vezetnek minduntalan.

Ilyen kérdés a látszólag egy szűk időszakot érintő szabadkőműves vita is, melynek lényege – ellentétben az Ungváry Krisztián által tudatosan csúsztatva beállítottal, nem az, hogy vajh a szabadkőművesek tehetnek-e kizárólag Trianonról, hanem az, hogy ha volt a hazai és nemzetközi szabadkőműves társaságok radikális csoportjainak szerepe a történelmi Magyar Állam szétverésében, akkor az milyen mértékű volt. A vita nemcsak hogy legitim, de erősen indokolt is, úgy a korabeli források, mind az elmúlt években készült összegzések alapján.

A leginkább a liberális narratívához köthető vitapartnerek feltűnő módon kerülik az érveket, és zavarbaejtő személyeskedésekbe fúlva kelnek ki a dogmákat megkérdőjelezők ellen. Tegyük most félre azt a tényt, hogy önmagában ez az indulat is sokat elárul az ügy neuralgikus természetéről, és azt se vegyük figyelembe, hogy a legitim és indokolt vita végeredménye mi lehet, mi lesz majd.

Ezeknél talán majdhogynem fontosabb, hogy a vita rávilágít egy égető problémára: még mindig csak körvonalaiban látszik kibontakozni az, a marxista és az arra erősen rímelő, egyoldalú liberális narratíva helyébe léptethető és léptetendő, kiegyensúlyozott, korszerű, nemzeti szemléletű narratíva. Éppen ideje lenne, hogy a fiatal, felkészült történészek szisztematikus munkával nekigyürkőzzenek egy új szintézisnek, egy felvállaltan és hangsúlyosan magyar narratívának, amely megszabadítandó a marxista dogmák maradékaitól, az egyoldalú, a magyarság számára rendszerint dehonesztáló, tendenciózusan negatív látásmódtól. Persze máris hallom a másik oldalon felhördülők érveit: megint készül egy horthysta, múltba révedő, a magyar szupremáciát erősítő, nacionalista (ami ugye már csaknem náci) nemzeti mítosz-katyvasz.

Hát nem.

Csak épp lesz végre egy higgadt, és nemzeti szemléletű narratíva is, amely szembenéz azzal, amivel szembe kell nézni, és elismeri azt, amit el kell ismerni. De ami vállaltan és büszkén a nemzeti hagyományok továbbélésére épít, bátran feldolgozza az eddig szőnyeg alá söpört részleteket, és rávilágít az eddig tudatosan elleplezett összefüggésekre, ami nem faji, vagy világnézeti alapon osztja a világot bűnösökre és áldozatokra.

Ideje lenne, ha megszületne az a nemzeti narratíva, amely nem mindenért kizárólag a magyarságot teszi felelőssé, amely nyíltan, vagy látens módon nem a magyar nemzeti gondolat, a patriotizmus, a keresztény alapokon nyugvó, hagyományos értékrend lebecsülését, kigúnyolását tűzi ki célul, amely nem menteget aljas módon egy adott színű terrort, és csak a másik színű terrort tekinti kárhozatra méltónak, amely szembe mer nézni azzal is, amivel nehéz, de bátran, kihúzott derékkal mondja ki a feketéről, hogy fekete, a fehérről, hogy fehér, a vörösről, meg hogy vörös.

Erősen valószínű, hogy nem minden kérdésben lehet közmegegyezésre jutni az új, nemzeti narratíva kidolgozásakor. Nem baj, az új narratíva akkor is összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb kell hogy legyen a most dominánsnak tekinthető liberálisnál.

Hogy volt-e a magyar és nemzetközi szabadkőművesek radikális szárnyának szerepe Magyarország szétverésében? Persze, hogy volt. Volt-e szerepe a magyar uralkodó réteg hibás döntéseinek? Persze, hogy volt. Mint ahogy Károlyiék idiotizmusba hajló naivságának, a nemzet megbocsájthatatlan lefegyverzésének, védtelenné és kiszolgáltatottá tételének, és a pusztulásba vezető defetizmus terjesztésének is volt. És még ki tudja, mi mindennek.

A marxista-liberális emlőkön nevelkedett, az előrehaladás, a pályán való érvényesülés egyetlen lehetőségét az idomulásban, alkalmazkodásban megtapasztaló történészek megkérdőjelezhetetlen dominanciájának kora lejár lassan. Felnőtt egy nemzedék. Ez a nemzedék dolgozik, kutat, kérdez és megkérdőjelez. Olyan dogmákat is, melyek eddig túléltek minden politikai fordulatot. Persze nem csak kutatók, szakemberek nyilvánítanak véleményt; az értelmiség „kívülálló” résztvevőit sem lehet lesöpörni, földbe döngölni tekintélyelvi alapon. Már csak azért sem, mert a tekintélyelvhez nélkülözhetetlen kellék a tekintély. Ami ugye vagy van, vagy nincs.

Tegyük hozzá: az új nemzedék sem tévedhetetlen, az új nemzedéknek is meg kell tanulnia még sok mindent, hogy elvégezhesse a rá váró munkát. A jó hír: ez a munka elkezdődött, és a liberális narratíva kizárólagosságát hirdető műhelyek ezt mind erőteljesebben érzékelik.

Mindig úgy véltem, kétféle emberrel nem érdemes ebben a kérdésben vitatkozni. Azzal, aki szerint minden minket ért és érő rosszért kizárólag mi, magyarok vagyunk a felelősek, és azzal, aki szerint mindenki más felelős, csak mi, magyarok nem. A nemzeti narratívának koherensnek és kiegyensúlyozottnak kell lennie. S ezzel együtt is, mindnek előtt: nemzetinek.

Tudom, sokak számára már önmagában ez gyanús. Nem baj. Majd hozzászoknak ők is.

A szerző író