Karsai László és az idegenrendészet

Dokumentumok az „1941-ben senki nem használta”-féle korabeli eljárás helytállóságáról.

„Idegenrendészet (külföldiek rendészete): (1) a külföldi állampolgárok beutazásával és tartózkodásával összefüggő jogszabályok összessége. (2) A tartózkodás helye szerinti ország területére engedély nélkül, ill. meg nem engedett módon beutazó vagy Magyarország területén jogszerűtlenül tartózkodó külföldivel (a tartózkodás helye szerinti – állampolgársággal nem rendelkező személlyel) szemben indított hatósági jogalkalmazói tevékenység, feltéve, hogy nincs helye menedékjogi eljárásnak).” Rendészettudományi szaklexikon. Főszerkesztő: Boda József. Budapest, 2019. Dialóg Campus Kiadó, 365. old.

Gondoltam, idézem a legújabb szaklexikont, amelynek hivatkozott szócikke nem új keletű. Ezt a fogalmat és „rendszert” használták az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának évei alatt az illetékes magyar hatóságok, és ez „járta” a Horthy-korszakban is. Mindezekről törvények – 1903. évi V. törvénycikk a külföldieknek a magyar korona országai területén való lakhatásáról, 1930. évi XXVIII. törvénycikk a külföldieknek a magyar korona országai területén lakhatásáról szóló 1903. évi V. tc. egyes rendelkezéseinek módosításáról –, miniszteri rendeletek, többek között A m. kir. belügyminiszter 100.000/1930. B. M. számú rendelete, a külföldiek az ország területén lakhatásáról szóló 1903: V. tc., illetőleg az ennek a módosításáról szóló 1930: XXVIII. tc. végrehajtásáról szóltak, és azokat alkalmazták.

S miért írtam mindezeket? Mert Karsai László a Magyar Nemzet 2020. július 28-i számában megjelent írásában – Terroristák és propagandisták – ismételten tájékozatlansággal, tudatlansággal vádolt meg, amikor azt írta, hogy „Szakály Sándor tévedett, rosszul fogalmazott, amikor az 1941-es úgynevezett kőrösmezei deportálásokat »idegenrendészeti eljárásnak« minősítette”. Ezt követően felsorolja, hogy kiknek nem olvastam a témára vonatkozó tanulmányait, forrásközléseit. Olvastam! Ahogy a felsoroltak mellett olvastam George Eisen barátom írásait is. (Hamarosan angol nyelven jelenik meg a témában terjedelmes munkája, melyhez szerény ismereteim alapján néhány korabeli dokumentummal, egyes személyek adatai­val magam is hozzájárultam.) Természetesen olvastam Karsai László, Ormos Mária, Stark Tamás, Kaló József, Kosztyó Gyula, Botlik József témába vágó publikációit és egyikük-másikuk által számomra megküldött korabeli dokumentumok másolatait is.

De mi is a vita (?) alapja? Idézem a Magyar Távirati Iroda velem készített interjújának 2014. január 17-én megjelent, vonatkozó részét: „[Szakály Sándor] arról is beszélni kell, hogy a Magyarországról kialakított képpel ellentétben az itteni zsidóságot igazán attól kezdve érte jelentős veszteség, amikor a német haderő bevonult Magyarországra, s így az ország szuverenitása erősen korlátozottá vált 1944. március 19. után. Utalt arra, hogy a történészek közül többen úgy ítélik meg, hogy 1941-ben Kamenyec-Podolszkba történt az első deportálás a második világháborúban Magyarországról, de véleménye szerint ez inkább idegenrendészeti eljárásnak tekinthető, mert azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, ide toloncolták ki. Amikor kiderült, hogy sokakat közülük meggyilkoltak, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter lehetővé tette a visszatérést Magyarországra – hangsúlyozta.”

Az interjú megjelenése után pár órával – majd heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül – a 444, az Index, a Népszava, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a Hócipő, a 168 Óra, a HVG, a Budapest Beacon, a Galamus, a Mérce, az Azonnali, a Kapost, a Kanadai Magyar Hírlap és még sok más nyomtatott és elektronikus sajtótermék arról írt, hogy a zsidók legyilkolását idegenrendészeti eljárásnak neveztem. Krausz Tamás holokauszttagadást megközelítőnek nevezte az állításomat, Oláh Lajos, a Demokratikus Koalíció képviselője holokauszttagadás vádjával jelentett fel. A Magyar Szocialista Párt prominensei – Hiller István, Lendvai Ildikó – szintén elfogadhatatlannak nevezték a kijelentésem, nem szólva a Mazsihiszről és így tovább. Meglepő módon egyetlen megszólaló – az ATV-ben, a Hír TV-ben (néhány hete épp a Csörtében), a Klubrádióban – sem azt idézte, amit én mondtam, hanem amit ő jónak vélt, anélkül, hogy az eredeti szövegről halvány ismerete lett volna! (Természetesen azóta sem kért elnézést tőlem egyikük sem, és Oláh Lajos sem tette hírré, hogy bűncselekmény hiányában megszüntették ellenem az eljárást.)

Ezeken kívül megihlettem Farkasházy Tivadart, a Mohácsi testvéreket, Moldova Györgyöt is, hogy foglalkozzanak a témával – és érthetően a személyemmel.

Végezetül pedig néhány idézet korabeli dokumentumokból, amelyekbe – Karsai László és számos történészkolléga állításával ellentétben (néhai Ormos Mária még azt is nyilatkozta, hogy nem is hallott ilyen kifejezést!) – valahogy belekerül(hetet)t az „idegenrendészet” kifejezés.

„A m. kir. rendőrség aknaszlatinai határvidéki kirendeltsége. 1939:5558/14-szám. Tárgy: Idegenrendészet. Valamennyi Községi Elöljáróságnak és Körjegyzőségnek, továbbá m. kir. Csendőrőrsnek. Székhelyén. Aknaszlatina, 1939. évi december hó 10-én.”

Ugyanezen témában – idegenrendészet – 1940. február 6-án és április hó 14-én újabb kiadmány.

Egy másik korabeli dokumentum, amelyben a kipontozott részek a rendkívül gyenge minőségű másolatok miatt általam nem voltak kiolvashatók, az állampolgársággal kapcsolatos ügyekben a következőket tartalmazta. Megjegyzendő, hogy Kárpátalján lakók esetében az állampolgárságukkal kapcsolatban az 1939. évi VI. törvénycikk – a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területeknek az országgal egyesítéséről –, valamint az 1939. évi XIII. törvénycikk – a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879.: L. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról – előírásai voltak a mérvadók.

„M. kir. kassai VIII. csendőrkerület. 8/1. nyomozó alosztály. 112. szám. Bizalmas. B. 1941. Állampolgárság igazolásához beterjesztett okmányok átvizsgálása. Valamennyi őrsparancsnokságnak. Ungvár, 1941. január 29. Állomáshelyein.

1940. október, november és december hóban a zsidóság felhívást kapott az állampolgárságuknak igazolására. A zsidók nagyobb számban az igazoláshoz szükséges összes iratot beszerezni nem tudják. Legtöbbje szüleinek házasságát nem tudja igazolni, igyekezvén hamis iratokat beszerezni. Mivel a zsidó szüleinek házasságáról szóló héber nyelven kiállított szerződés nincs magyar vagy saját (…) maga vagy más által íratja meg. Ezt a szerződést csak kb. és hozzávetőlegesen tudja kiállítani, mivel azt nem tudja, hogy az atyja és anyja hol és mikor kötött házasságot. A héber nyelven írt vagy megíratott szerződést régi elavult papírra írják, hogy jobban elhihető legyen, hogy az eredeti és valódi.

A hamis héber nyelvű szerződést az érdekelt elviszi az izraelita anyakönyvvezetőhöz, aki annak alapján egy hiteles magyar nyelvű bizonyítványt ad ki. Az érdekeltnek az összes (…) község elöljáróságához kell beszolgáltatni és (…)

Meghagyom, hogy a területén működő köz­ség elöljáróságával lépjen érintkezésbe és kérje meg, hogy mielőtt 25. szám/kt.-1941 a zsidók (…) -gáltatott igazoló iratokat a Belügy Minisztériumba felterjesztik, az őrsöt értesítse. Értesítés után az iratokat vizsgálja (…) azt észlelné, hogy »közokirat hamisítás« fordult elő (…)-len nyomozást folytasson le és az esetleges feljelentés vizsgálati példányát ide terjessze fel.”

A magyar királyi kassai VIII. csendőrkerület ökörmezői őrse 1941. február 10-én 25. szám/kt.-1941. iratszámon a területén található községi elöljáróságoknak a következő szöveget küldte ki:

„Felsőbb rendelkezések értelmében a zsidóságnak állampolgárságukat igazolni kell. Mivel a zsidóság legnagyobb része a szükséges okmányokat beszerezni nem tudja, ezért hamis iratokat készít héber nyelven, melyet hitelesítés végett elvisznek az izraelita anyakönyvvezetőhöz és azután terjesztik be a községi elöljáróságokhoz. Fentiekből kifolyólag az őrsöknek elrendeltetett, hogy az őrsök lépjenek érintkezésbe a községi elöljáróságokkal és a zsidók által beterjesztett anyakönyveket vizsgálják át abból a szempontból, hogy azok nem hamisak-e. Ezért kérem a zsidók által beterjesztett okmányokat a Belügyminisztériumba való felterjesztés előtt – átvizsgálás végett – minden esetben az őrsnek megküldeni.”

A Kárpátaljáról kiutasított zsidók igyekeztek Magyarországra – a korabeli szóhasználat szerint – „visszaszivárogni”. Ezzel kapcsolatban a „Kárpátaljai Terület Kormányzói Biztosa” a „Galíciába kiutasított zsidók visszaszivárgása” tárgyában 1943 októberében „Bizalmas” jelzést viselő „útmutatást” adott ki, mely szerint a „visszaszivárgó” zsidókról „és hozzátartozóikról anyakönyvi kivonatok minden megkérdezésem nélkül a fél vagy hozzátartozói írásbeli megkeresésére az Á. U. 11. §-a értelmében kiállíthatók és kiadhatók. Anyakönyvi kivonatokat csak abban az esetben ne adjanak ki az anyakönyvvezetők, ha az a gyanú merülne fel, hogy azokat valamilyen visszaélés céljából kérik. (…) Galíciába annak idején azokat a zsidókat utasították ki, akiknek nem volt magyar állampolgársága.”

Egyébként a visszatért területeken az állampolgársági ügyek rendezése a magyar közigazgatást erősen megterhelte, de igyekeztek azokat minél előbb és az előírások szerint intézni. 1941. augusztus 13-án például Nagykároly megyei város polgármestere által „a nem történelmi Magyarország területéről letelepedett, a bécsi döntés értelmében magyar állampolgárnak vélelmezhető zsidó fajú egyénekről” készült összeállítás. A lista az adott személy nevét, születési helyét és idejét, családi állapotát, házastársa nevét, leszármazottai nevét, születési idejét, helyét, anyja nevét, a történelmi Magyarország területén való letelepedés idejét tartalmazta és azt, hogy beszéli-e a magyar nyelvet.

Ha a „vélelmezés” bizonyítást nyert, az adott személyek megkapták a magyar állampolgárságot.

A Magyar Királysághoz visszatért/visszacsatolt területek zsidó lakosainak állampolgársági ügyeiben (is) van még bőven kutatnivaló, ami azonban szakmai és nem politikai vitakérdés kell(ene) hogy legyen, és abban nem egymás minősítgetésével, hanem a tények és adatok közreadásával lehet(ne) előbbre lépni. Magam ezt az utat választottam és járom, még ha kissé göröngyös is.

Végezetül még egy adalék: a kőrösmezei 104. mozgó- és gyűjtőtábor parancsnoka, Orbán Rudolf (Mezőhegyes, 1888. április 1. –?) – személyének „előtalálása” George Eisennek köszönhető – nyugállományú alezredes volt, aki 1941. január 1-jével, felesége zsidó származása miatt került nyugállományba, de nyugállományban lévő törzstisztként 1945 tavaszáig – a háború befejezéséig – szolgált különböző beosztásokban a magyar királyi honvédségben.

A szerző történész, egyetemi tanár