A gyurcsányi szeretet nyelve

Avagy milyen az, amikor Gyurcsány Ferenc a szeretet nyelvén politizál?

Budapest, 2016. október 23. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke a baloldali ellenzéki pártok kormányellenes tüntetésén a Blaha Lujza téren 2016. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján. A „Mossuk le a gyalázatot!” „Emlékezés 1956 hõseire és tüntetés az európai Magyarországért” címû rendezvényt magánszemélyek jelentették be, de azon ellenzéki politikai pártok vezetõi is felszólalnak. Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

„Lehet a szeretet nyelvén politikai küzdelmet folytatni!” – hirdeti Gyurcsány Ferenc a közösségi oldalán. Olvassuk, és égnek áll a hajunk. Ugye mindannyian emlékszünk még arra, hogy milyen a gyurcsányi szeretet nyelve? Vagy esetleg ez egy vicc, amit csak mi nem értünk?

A helyzet az, hogy Gyurcsány Ferenc sosem viccel. Ezt megtanulhattuk már az évek során, mióta árgus szemekkel figyeljük tevékenységét. Azt is tudjuk, hogy Gyurcsány szeret provokálni, szereti, ha beszélnek róla, és ez még akkor is így van, ha a diskurzus nem feltétlenül az ő történelmi érdemeinek felemlegetéséről szól. Persze ettől függetlenül a volt miniszterelnök szeretetről és toleranciáról szóló megnyilvánulásaira általában az ember csak legyint: minek foglalkozzon vele, úgyis csak bosszantani akar. Gyurcsány Ferenc a legutóbbi, október 26-i okfejtésével azonban túllőtt a célon.

Azoknak, akik még emlékeznek rá, a 2006. október 23-án történt események felidézése szomorú pillanatokat okoz. Ezek olyan események, amelyekről sokan – teljes joggal – úgy vélték, hogy a rendszerváltoztatást követően, demokratikus államműködés keretei között soha többé nem fordulhatnak elő Magyarországon. Sokan nem gondolták volna, hogy 2006 májusában Gyurcsány Ferenc Balatonőszödön elmondja a rendszerváltoztatás utáni magyar demokráciatörténet legbotrányosabb beszédét, amelyben beismeri, hogy nemcsak egész kormányzásuk alapult hazugságon, de azok a gazdasági adatok sem voltak igazak, amelyekre a 2006-os választási kampányukat építették.

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elk…rtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” Ezek voltak azok a mondatok, amelyek nyilvánosságra kerülve egy országot háborítottak fel, és amelyek következtében emberek tízezrei vonultak utcára, kifejezve nemtetszésüket a regnáló hatalomnak. A tüntetők eltökéltségét csak fokozta, hogy Gyurcsány Ferenc annyit üzent nekik: „Előbb-utóbb megunják, hazamennek.” Ma már tudjuk, a miniszterelnöknek nem lett igaza, a tüntetők nem unták meg és nem mentek haza.

Sokan nem gondolták volna azt sem, hogy 2006 szeptemberében sor kerül az MTV-székház ostromaként elhíresült eseményre, amely során olyan rendőri mulasztások történtek, mint hogy a székház védelmére egy rosszul felszerelt és tapasztalatlan baranyai századot irányítanak, amely előreláthatóan nem lesz képes rendet teremteni, miközben jelentős rendőri erők kellően felszerelkezve állnak a Parlamentnél. Vagy hogy a rendvédelmi erők „véletlenül” egy éles fegyverekkel megrakott rendőrségi kisbuszt „felejtenek” a helyszínen, rendőri őrizet nélkül.

De sokan nem gondolták volna, hogy a tragikusan sikerült események után rendőrségi megtorló akciók zajlanak majd a fővárosban, amelynek során büntetlen előéletű, törvénytisztelő embereket vernek, aláznak meg és tartanak jogellenesen fogva rendőrök. Hogy lesznek majd olyanok, akiket hazafelé tartva ok nélkül vernek véresre, hogy huszonéves lányokat a hajuknál fogva rángatnak, vetkőztetnek le és térdeltetnek órákon keresztül a Magyar Rádió udvarán, hogy rendőrök könnygázgránátokkal és jogtalanul használt gumilövedékkel súlyos sérüléseket okoznak vagy hogy egy tiltakozót közvetlen közelről hasba lőnek.

Sokan nem gondolták volna, hogy így jutunk el 2006. október 23-ig, amikor is az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének ötvenedik évfordulóján rátörnek és lovasrohamot vezényelnek védtelen és békésen megemlékező magyar emberekre. Hogy lesz olyan, akinek gumilövedékkel kilövik a szemét, majd amikor az illető elfut a helyszínről, akkor még ötöt beleeresztenek hátulról. Hogy koponyatörés következtében 67 százalékos rokkantságot szerez egy tanárember, és hogy lesz olyan is, aki később önkezével vet véget életének, mivel szerzett fogyatékossága miatt többé nem tud elhelyezkedni sehol, és ezt nem tudja feldolgozni.

És hogy mi köze van mindehhez a most a szeretet igéjét hirdető Gyurcsány Ferencnek? Az akkori miniszterelnök az egyik kereskedelmi csatorna élő adásában nyilatkozta, hogy ez idő tájt folyamatosan tartotta a kapcsolatot rendőri vezetőkkel, és parancsot is adott a rendőrségnek, holott a rendőrségi törvény szerint ez nem lett volna lehetséges, hiszen ő csak az igazságügyi és rendészeti miniszteren keresztül adhatott volna utasítást. Gyurcsány tehát vagy támogatta, vagy tanácsaival segítette, vagy csak tűrte a Budapest utcáin történteket, később pedig nem volt rest azt mondani a parlamentben, hogy szerinte minden jogszerűen történt. Az akkori vezetés cinizmusát még inkább alátámasztja, hogy még abban az évben kitüntették Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt „a főváros közbiztonságának megszilárdítása érdekében végzett intenzív és innovatív munkájáért”. Innovatívnak innovatív, meg kell hagyni.

Azon persze már meg sem lepődünk, hogy Brüsszelben ma annak a Gyurcsány Ferencnek a felesége küzd a magyar jogállamiságért, aki – szintén Gyurcsány elmondása szerint – ebben az időszakban támogatta a bukott miniszterelnök minden cselekedetét. „Kiért küzdünk? Kérdezik tőlem sokan, amikor jogállamiságot követelünk. A válaszom, hogy a jogállam az egyszerű embereket védi, amikor az állam visszaél a hatalmával. Amikor a hatóságok, a bíróságok, azok nem szolgáltatnak nekik igazságot” – hangzott el nemrég Dobrev Klára európai parlamenti felszólalásában, és mi csak arra tudunk gondolni, vajon a Gyurcsány–Apró–Dobrev klán tagja tudja-e, hogy ezek a mondatok valójában róluk szólnak. Tudja-e, hogy éppen ők voltak azok, akik tizennégy évvel ezelőtt embereket nyomorítottak meg egy életre, akik visszaéltek a hatalmukkal, cinkosként összejátszottak a hatóságokkal és a bíróságokkal, miközben a komplett balliberális oldal elhallgatta, sőt mi több, letagadta a történéseket? A baloldal hallgatott arról, hogy Budapest utcáin vér folyik, most meg jogállamiságot követelnek. Nem képmutató ez egy kicsit?

Ami pedig a szeretet nyelvén való politizálást illeti: miután felidéztük, hogy mit műveltek balliberálisék a kormányzásuk alatt, képzeljük csak el, mi történne, ha ezek az emberek ismét hatalomra kerülnének. Ehhez elég visszamenni néhány hónappal ezelőttig, amikor is Gyurcsány Ferenc a kommunista diktatúra időszakát idéző módon fenyegette meg a Nemzeti Színház igazgatóját, a Kossuth- és Mejerhold-díjas Vidnyánszky Attilát. Akkor azt írta: „Készülni kell. Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés. Zárójel lesz. Levegőtlen világ azoknak, akik megölték a magyar szabadságot. […] Akik meg még egyensúlyoznak: ideje magatokra találni, felébredni, élni! Vagy küzdtök a hazáért, vagy cinkosok lesztek. Vagy-vagy.”

Ha nem lenne elég egyértelmű, később hozzátette: „Ez a bejegyzés nem csak Vidnyánszkyról szól, ez mindenkihez szól.” Világos beszéd: így tenné földönfutóvá a tolerancia és a szabadság bajnokaként tündöklő baloldal mindazokat, akik nem értenek velük egyet. Úgy, ahogy egyszer már megtették. Természetesen és minden kétséget kizáróan csakis a szeretet jegyében. Hiszen ők ehhez értenek.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője