Mi a teendő, brüsszeli nők?

Tulajdonképpen azt vetették a szemünkre, hogy ezer éve létezünk, sőt a trianoni ármányt is képesek voltunk túlélni.

Chancellor of Germany Angela Merkel talking with Ursula von der Leyen the President of the European Commission at the Round Table room with the European Leaders during the special European Council summit, EU leaders meeting in Brussels, Belgium about the next long-term budget of the European Union on February 20, 2020. (Photo by Nicolas Economou/NurPhoto) Fotó: Nicolas Economou

Mert a nő, az életet adó anya genetikailag és isteni adományként a megbékélés letéteményese, és kevésbé a harc, a háború szimbóluma. Azért születik kevesebb lány, mint fiú, mert a férfiak dolga elesni a frontokon, vagyis náluk kell a nagyobb számú utánpótlás. Legalábbis ilyen hagyományok által vezérelve éltek nagyszüleink, hozták eme elveket magukkal szüleink, és felejtettük el mi, a mai generáció, hogy mindezek hiányában egy egészen téves utat jelöljünk ki gyerekeinknek.

Ami miatt felmerült bennem e tézisek kuszasága, az a sokszor magamban feltett kérdés: mi hát a teendő? Amikor a brüsszeli politikai elit szerepjátékát vizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy nagyon nagy a baj. Elsősorban azért, mert a politikában résztvevők között mára csak az a különbség, ki mennyire agresszív. A hagyományos nő-férfi jellemzőket sajátos emberi „torzók” váltják fel. Azt még kezelhetőnek éltük meg – ha el is utasítottuk –, hogy az Európai Unió korábbi férfi vezetői közül Jean-Claude Juncker volt bizottsági elnök, Martin Schulz, az Európai Parlament egykori elnöke vagy a jelentések írója, Rui Tavares – hogy csak hármukat emeljük ki – főállásban szapulták Magyarországot. Sértegették és folyamatosan igyekeztek megalázni hazánkat olyan mondvacsinált ügyekkel, melyek más országokban nem kritizált gyakorlatok.

Tulajdonképpen nem kimondva azt vetették a szemünkre, hogy ezer éve létezünk, sőt a trianoni ármányt is képesek voltunk túlélni. Szóval évszázadon keresztül irtottak bennünket a mongolok, a törökök, a nyakunkon ültek a Habsburgok, megszálltak a németek, elfoglaltak az oroszok, de mindhiába. Miután belefáradtak és a szavazók segítségével átadták helyüket az őket követő politikusoknak, a magyar politikai vezetés iránt érzett gyűlöletüket is örökítették. A döbbenetes viszont az, hogy az utódokat, a minket újfent nehéz helyzetbe hozókat vagy gyalázókat úgy hívják: Ursula von der Leyen, az Euró­pai Bizottság elnöke, Věra Jourová és Katarina Barley alelnökök. Sokatmondó adalék, hogy két magyar női képviselő is tagja a nemzetközi magyargyalázó kórusnak Cseh Katalin és Donáth Anna személyében. Ma már mindennapos élmény és gyakorlat, hogy a kormányellenes hajtóvadászatban nem lehet megkülönböztetni a hazai uniós képviselőnők és az EU vezetőinek a véleményeit, annyira egyhangú, szinte már gyanúsan egybecseng a magyarellenes kánon.

És ekkor megbicsaklik a toll és a gondolat. Hogy is van ez? Persze, hogy voltak amazonok az emberiség történelmében, de a jellemző mégiscsak az volt, hogy a nők próbálták visszafogni a férfiak harci kedvét minden élesedő konfliktus esetén. Nem álltak az elesett tábornokok helyébe, hogy újabb csatába vezessék katonáikat, hogy „kard ki kard” csatakiáltással folytassák mások elpusztítását.

Változnak az idők, mondhatnánk kicsit rezignáltan, ha a tét nem lenne ennél sokkal keményebb és elfogadhatatlanul megrázóbb. A helyzet ugyanis az, hogy Európa csak saját magára számíthat nehéz helyzetében. A muszlim invázió és szeparatizmus, a párhuzamos társadalmak kialakulása, a szaporodó, életveszélyes nagyvárosi no-go zónák, a kultúrák szabályozatlan keveredése, a bevándorlói háttérrel elkövetett, mindennapossá váló terrorcselekmények, a rendőrgyilkosságok (Olaszország) és papgyilkosságok (Franciaország), a pakisztániak által működtetett tömeges gyermekprostitúció (Észak-Anglia), ahogy a nemzetállamok felszámolásának víziója teljességgel elfogadhatatlanul van jelen XXI. századunkban. Hogy elkerüljük a sötét jövőt, vissza kell nyúlni őseink stabil hagyományaihoz. A hagyatékuk között ott találjuk a nemi megfelelés normáit a mindennapi politikai játszmákban is. A nők közéleti szerepvállalásának még Brüsszelben is az kell legyen a lényege, hogy a vagdalkozás helyett a konszolidáció felé terelik a folyamatokat.

Talán egy ilyen jelentős fordulat esetén ritkábban kellene feltenni a kérdést: mi is a teendő?

A szerző titkosszolgálati szakértő