Magyar vétó, konzervatív álláspont

A jogállamiság a progresszív liberális ideológiának való megfeleléssel egyenlő.

Budapest, 2012. szeptember 10. Király Miklós dékán beszédet mond az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar felújított épületének ünnepélyes átadásán a belvárosi Egyetem téren 2012. szeptember 10-én. MTI Fotó: Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

E helyütt nincsen arra lehetőség, hogy részletekbe menő értekezést folytassunk a konzervatív politikai filozófia és politikai cselekvés mibenlétéről. Ezért a konzervatív gondolkodásnak és politikának csak két – a tárgyalt téma szempontjából – lényeges elemét emelem ki. Egyik a tradicionális értékek és intézmények igenlése és védelmezése (kereszténység és egyház, család és házasság, hagyományos nemi szerepek, hagyományos társadalmi rend, általában is a hagyományok és a rend). A másik elem, hogy a társadalom fontos alkotói a különböző csoportok, közülük is kiemelkedik kettő: a család és a nemzet.

Az úgynevezett jogállamisági kritérium és ennek kikényszerítése mindkét elemet veszélyezteti.

Tekintsük először az első elemet, a tradicionális értékeket! Amit ma az Európai Unióban jogállamiságnak neveznek, az valójában nem jogállamiság (rule of law), hanem egyrészt olyan ideológia mentén történő kormányzás, amely ideológia a tradicio­nális értékek maradékát is fel kívánja számolni, másrészt olyan kulturális és gazdasági közeg, amelyben ezen ideológiai képviselői totális befolyással rendelkeznek. Ez a baloldali-liberális vagy progresszív liberális ideológia, amit az Európai Unió ma intézményesen képvisel és számonkér a tagjain – álszent módon jogállamiságnak nevezve azt. Pedig szó sincs jogállamiságról. Az, hogy megszűnnek vagy hangot váltanak a progresszív liberális ideológia szócsöveiként működő médiumok (Népszabadság vagy Origó), nem jogállamisági kérdés, még csak nem is a sajtószabadság kérdése (ezt a két dolgot is folyamatosan összemossák), hanem a baloldali-liberális sajtófölény csökkenése, amit egy konzervatív csak helyeselhet.

Ugyanez a helyzet a kommunizmusból itt maradt bírósági őskövületek nyugdíjazására tett kísérlettel – ami egyébként a jogállamisággal összhangban nem személyválogató módon, hanem egységes nyugdíjkorhatár megállapításával történt. Az, hogy a kormány, élve a kinevezési jogával, az ő gondolkodásával és politikájával egyetértő személyeket nevez ki a különböző intézmények élére, szintén nem jogállamisági probléma, a „probléma” ezzel az, hogy minden egyes ilyen kinevezéssel a baloldali-liberális világ veszít egy pozíciót. A sokat szidott Vidnyánszky Attila nemzeti színházi igazgatóvá történő kinevezésével – a jogállamiságot példásan betartva – a kormány megvárta, amíg a mind értékrendjében, mind közéleti megnyilvánulásaiban extrémen balliberális és kormányellenes Alföldi Róbert mandátuma lejár. Ezzel egyébként a jogállamiság betartása érdekében szembement szavazói jelentős részének – köztük jelen sorok írójának – az elvárásával.

Ugyanez volt a helyzet az MNB elnökének esetében és számtalan egyéb esetben. Az, hogy az állami megrendelések odaítélésénél jól kitapintható egy nemzeti nagytőkés réteg, egyfajta nemzeti burzsoázia kiépítésének és megerősítésének szándéka, szintén nem jogállamisági kérdés, hanem annak a kérdése, hogy kinek a kezében összpontosulnak a gazdasági erőforrások. A tranzitzónák működtetése szintén nem jogállamisági kérdés, a kérdés a magyar kormány migrációs politikája. A hagyományos családmodell és nemi szerepek alkotmányos védelme, a gyermekek homoszexuálisok általi örökbefogadásának törvényi tiltása szintén nem jogállamisági kérdés, hanem egy értékrend (és nem mellesleg: a normalitás) védelme a progresszív liberális agresszióval szemben.

Ha ezekben a kérdésekben engedünk, nem jogállam leszünk, hanem teret engedünk a progresszív liberális ideológiának, amelynek célja a konzervatívok által védelmezett tradicionális világ utolsó védvonalainak a felszámolása. Nem véletlen, hogy a jogállamisági kritérium lelkes támogatói a hazai progresszív liberális politikai erők, az ellenzék pártjai. Konzervatívként azonban mindezt el kell utasítanunk.

Lássuk ezek után, hogy milyen következményei vannak a jogállamisági kritériumnak a két kitüntetett csoportra nézve: a családra és a nemzetre! A jogállamisági kritérium e két csoport ellen is támadást intéz. A genderideológia és az LMBTQ-nyomulás célja végső soron a családok szétverése, míg a „jogállamiság” – vagyis a progresszív liberális ideológiának megfelelő államvezetés és társadalomszervezés – kikényszerítésére tett kísérlet a nemzeti szuverenitás elleni támadás. A kikényszerítés ugyanis azt eredményezi, hogy bármilyen értékek mentén választunk is magunknak mi, magyarok politikai vezetést, annak a vezetésnek a progresszív liberális ideológia szerint kell kormányoznia.

Vagyis nem mi döntünk arról, hogy kik és milyen értékek mentén kormányozzanak bennünket, hanem egy külső birodalmi és ideológiai központ – éppen úgy, mint 1989 előtt. A „jogállamisági” kritériumnak való ellenállás tehát a nemzeti szuverenitás, a nemzeti önrendelkezés védelmét is jelenti, annak a jognak védelmét, hogy a saját országunkban mi magunk dönthessünk arról, hogy milyen elvek mentén kívánjuk szervezni és élni az életünket.

Tekintsük végül a vétó mint eszköz alkalmazását! A vétó valójában egy „nem” szavazat leadását jelenti az Európai Unió legfelsőbb jogalkotó szervében – az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban – egy olyan kérdésben, amelynek eldöntéséhez egyhangú szavazás szükséges. Minden, eldöntendő kérdés formájában felmerülő szavazás esetén lehet igennel vagy nemmel szavazni, illetve tartózkodni. Az egész uniós döntéshozatalt és a demokráciát teszi a Szovjetunióval és a szocialista vagy népi demokráciával egyenlővé, ha bárkit meggyőződése vagy érdekei ellenére igen szavazatra kényszerítenek, vagyis ha a szavazati jog csak „igen” szavazat leadására korlátozódik.

Talán nem kell részletekbe menően fejtegetni a konzervatív álláspontot a Szovjet­unióval és a népi demokráciával kapcsolatban, különösen nem Király Miklós professzor úrnak, aki élete első harminc évét abban a rendszerben élte le. És az Európai Unió jogának szakértőjeként nyilvánvalóan azt is tudja professzor úr, hogy miközben a Lajtától keletre tombolt a népi demokrácia, ahol a moszkvai pártközpont által feltett kérdésekre csak igennel lehetett szavazni, az Európai Közösségben volt egy olyan – konzervatív! – miniszterelnök, aki az Európai Tanácsban mert „nem” szavazatot leadni. Margaret Thatcher, aki ezzel a „nem” szavazattal nemcsak a brit érdekeket érvényesítette, hanem hozzájárult egy olyan megoldáshoz, ami utána több mint három évtizedig működött az Európai Unióban, kiküszöbölve abban a kérdésben a további vitákat.

Ha innen tekintjük, a határozott magyar és lengyel érdekérvényesítés nemcsak azt érheti el, hogy a két országnak elfogadható megoldás születik a jogállamiság kérdésében, hanem azt is, hogy a kérdés egyfajta nyugvópontra jut, és a jogállamisági vita megszűnik az uniót szétfeszítő kérdéssé válni.

A vétónak tehát nem „romboló politikai, gazdasági hatása” lesz, hanem végső soron az európai integrációt fogja szolgálni.

A szerző közgazdász, politológus