Bár még jó másfél hónap van hátra az évből, nem árthat már most visszatekinteni – és nemcsak a mögöttünk hagyandó, koronavírus-járványtól vagy „faji forradalmaktól” tarkított évre, hanem egy hosszabb időszakra, amely számost változást hozott magával. Nem nevezném ezt se fejlődésnek (se visszafejlődésnek), hiszen az örökös haladásban, a „történelmi szükségszerűségekben” csak az utópista, szocialista vagy liberális gondolkodási formák hisznek; de változásoknak talán.
Akár a nyugati világban dúló kultúrharcot, akár a nyilvánosság végletes polarizáltságát, akár a sokszor emlegetett „nemzetközi értékekhez” való viszonyt nézzük, radikális trendváltás szellőjét érezhetjük. Hogy ez a paradigma, a korszellem valódi megfordulását eredményezi majd, vagy a hirtelen kilengéseket a felvilágosodás után kialakult progresszív világmagyarázatokhoz történő visszatérés követi-e (én bízom benne, hogy nem), azt most valóban nehéz eldönteni. Mert egyfelől persze látjuk a jeleket sok helyütt Európában – a multikulti csődje, az uniós struktúrák magatehetetlensége –, másfelől azonban csak úgy néz ki, hogy a demokraták győznek Amerikában, és a populáris kultúra, a fősodratú média és ezáltal a „hivatalos” társadalmi közízlés formálásának primátusával még mindig a nyílt társadalom eszmeiségével dolgozó balliberális oldal rendelkezik. Mindenesetre álljon itt most pár szempont, amelyekre érdemes figyelemmel lenni.
Civilizáción belüli harc
Samuel Huntington jól ismert könyvében a civilizációk összecsapását jósolta a 90-es évek közepén. A civilizációk közötti harc megléte – akár kulturális, akár geopolitikai értelemben – tagadhatatlan, azonban arra talán kevesebben gondoltak, hogy egy civilizáción, a nyugatin belül is komoly törésvonalak alakulnak ki (vagy alakulnak újjá) a szovjet blokk összeomlását követően. Nemcsak arról van szó, hogy a Nyugat egy önként és önsorsrontóan sulykolt bűntudatkultusz miatt magára erőlteti az élhetetlen multikulturális társadalmi modellt, hanem arról is, hogy politikai elitje saját civilizációja ellen fordul.