Öt apróság a világból

A világ fősodratú sajtója társadalmi igazságharcként mutatta be a BLM-et és a nyomában pusztító antifasiszta mozgalmat.

Forrás: Twitter/Connor Martin

Bár még jó másfél hónap van hátra az évből, nem árthat már most visszatekinteni – és nemcsak a mögöttünk hagyandó, koronavírus-járványtól vagy „faji forradalmaktól” tarkított évre, hanem egy hosszabb időszakra, amely számost változást hozott magával. Nem nevezném ezt se fejlődésnek (se visszafejlődésnek), hiszen az örökös haladásban, a „történelmi szükségszerűségekben” csak az utópista, szocialista vagy liberális gondolkodási formák hisznek; de változásoknak talán.

Akár a nyugati világban dúló kultúrharcot, akár a nyilvánosság végletes polarizáltságát, akár a sokszor emlegetett „nemzetközi értékekhez” való viszonyt nézzük, radikális trendváltás szellőjét érezhetjük. Hogy ez a paradigma, a korszellem valódi megfordulását eredményezi majd, vagy a hirtelen kilengéseket a felvilágosodás után kialakult progresszív világmagyarázatokhoz történő visszatérés követi-e (én bízom benne, hogy nem), azt most valóban nehéz eldönteni. Mert egyfelől persze látjuk a jeleket sok helyütt Európában – a multikulti csődje, az uniós struktúrák magatehetetlensége –, másfelől azonban csak úgy néz ki, hogy a demokraták győznek Amerikában, és a populáris kultúra, a fősodratú média és ezáltal a „hivatalos” társadalmi közízlés formálásának primátusával még mindig a nyílt társadalom eszmeiségével dolgozó balliberális oldal rendelkezik. Mindenesetre álljon itt most pár szempont, amelyekre érdemes figyelemmel lenni.

Civilizáción belüli harc

Samuel Huntington jól ismert könyvében a civilizációk összecsapását jósolta a 90-es évek közepén. A civilizációk közötti harc megléte – akár kulturális, akár geopolitikai értelemben – tagadhatatlan, azonban arra talán kevesebben gondoltak, hogy egy civilizáción, a nyugatin belül is komoly törésvonalak alakulnak ki (vagy alakulnak újjá) a szovjet blokk összeomlását követően. Nemcsak arról van szó, hogy a Nyugat egy önként és önsorsrontóan sulykolt bűntudatkultusz miatt magára erőlteti az élhetetlen multikulturális társadalmi modellt, hanem arról is, hogy politikai elitje saját civilizáció­ja ellen fordul.

A nyugati zsidó–keresztyén kultúrára jellemző tradicionális értékek, a saját szokásaink, életformánk, családmodellünk ellen a kihívást nem elsősorban az eltérő magatartási kódokkal rendelkező milliók beáramlása jelenti. Nem. Az elsődleges kihívást az a szavakban nagyon demokrata, a népet viszont valójában megvető „globalista krém” és világpolgár-attitűd jelenti, amely az egyenlőség, a szabadság, az emberi jogok nevében le akar bontani minden hagyományos (nemi, nemzeti, teremtett) identitást, és azt egy nagy, az abnormalitás határáig sokszínű, de mégis konformista falanszterré kívánja gyúrni.

A fake news és a semlegesség lelepleződése

Ennek a liberális elitnek az egyik legmasszívabb támasza és eszköze az általa formált és befolyásolt nyilvánosság, amely alatt nemcsak a nyugati mainstream sajtót, hanem a populáris kultúra valamennyi szegmensét – a reklámvilágtól kezdődően a szórakoztató- és életmódiparig – kell érteni. És ebből a szempontból igaz is, hogy a kultúrharc nemcsak kultúrák közötti, hanem éppen hogy a kultúráért zajló küzdelmet jelenti. Ebben a küzdelemben, valójában a mindennapokban pedig egyre inkább azt próbálják beállítani fő szabályként, hogy amit a liberálisok mondanak, végső soron az az igazság. Ebből fakadóan minden más fake news, azaz hazugság, ami meg sem érdemli, hogy hírnek nevezzék.

Csak egy apró példa: amikor négy évvel ezelőtt Amerikában a demokraták a választás után azonnal megkezdték az „orosz beavatkozás” sztoriját építeni, az természetesen egy komolyan veendő hír volt, foglalkoztak is vele eleget (majd kiderült, hogy nem is úgy volt). Most, hogy Trumpék azt mondják, választási visszaélések történtek a szavazatszámlálás során, az persze komolytalan hírhamisítás – és el is kapcsol a CNN. A liberálisok „semleges igazságáról” azonban egyre inkább kiderül, hogy ideológiai alapokon nyugvó politikai konstrukció, azaz fake news – ahogy ezt mutatja az etnikai diverzitás szépségét egekig magasztaló multikulti-teória és a heti rendszerességűvé váló terrortámadások valósága között tátongó szakadék.

A nyilvánosság kettéválása

Fentiekkel szorosan összefügg, hogy a hírvilág, a hírek értelmezésének terrénuma végletesen kettévált. Ez a megállapítás persze nem bírna reveláló hatással, ha nem az lenne a balliberális sajtó önmagáról költött meséje, hogy ők a „függetlenek”, ők az „objektívak”, tehát ők az „újságírók”, minden egyéb pedig propaganda. Viszont mély megdöbbenéssel fogadják, amikor a „populista politikusok” által „megvezetett” milliók inkább hisznek a valóságnak és az arról beszámoló „propagandistáknak”, mint a „semleges újságírásnak”.

A nyugati világ nyilvánosságának megkettőződésére idén a legkézzelfoghatóbb példa talán a Black Lives Matter mozgalom fogadtatása volt: ugyanis míg az Egyesült Államok (és a világ) fősodratú sajtója társadalmi igazságharcként mutatta be a BLM-et és a nyomában pusztító antifasiszta mozgalmat, addig a valóság az volt, hogy a kirekesztés ellen és az egyenlőségért tomboló vandálok gyújtogattak, fosztogattak és a béke nevében összevissza vertek mindenkit, aki nem tartott velük. Pedig az antirasszista rasszizmus az, ami: rasszizmus.

A múlt tagadása

Akár a civilizációnkon belüli, a kultúráért vívott harcról, akár a „jó” és a „rossz” rassziz­mus történetéről legyen szó, egy dolog kiemelkedik: a múlthoz való viszony, pontosabban a haladásfetisiszták az iránt érzett iszonya. Világértelmezési kiindulópontjuk ugyanis az, hogy a nyugati ember történelme bűnös. Másról sem szól például a New York Times által indított és a liberális közízlés által felkarolt „1619 Project”, amely a kortárs amerikai kultúra kezdetét nem az eddig bevettnek tekintett, 1776-os Függetlenségi nyilatkozatban, hanem az első rabszolgakereskedő-hajó virginiai partot érésének dátumához köti – magyarán az egész dolog bűnben fogant. Lényegé­ben ezen alapul az egész politikai korrektség meg az úgynevezett cancel culture („eltörléskultúra”): a múltban élt elődeink által kialakított szokások, reflexek mindenképpen bántóak, sértőek, ezért azokat meg kell haladni, hiszen a nyugati történelmet jellemzően fehér, keresztyén, heteroszexuális férfiak alakították, írták. És ez ugye – ahogy mondani szokták – több mint bűn, hiba.

Az emberi jogi doktrína megkérdőjelezése

És hogy persze ne menjünk el szó nélkül a koronavírus-járvány mellett, érdemes megfigyelni, hogy a pandémiára adott reakciók miképpen érintették nemcsak a társadalmakat, de a hatalomhoz való viszonyt is. Az elmúlt hosszú évtizedekben épített liberális narratíva ugyanis az volt, hogy a hatalom, a tekintély – és annak megtestesülése, az állam – rossz, és a „hatalom túlhatalmával” szemben a gyógyír az emberi jogok (igazából vágyak) korlátlan érvényesítése. Azonban ahogy egy „szokatlan”, abnormális helyzet állt elő – amely veszélyezteti a mindennapok szokott menetét –, a biztonság vált elsődleges fontosságúvá. Valamennyi politikus, illetve társadalmi csoport nem elvont szabadságeszményekre vagy föderális szervezetre, hanem saját államára testálta és attól várja el a gyors és hatékony döntéshozatalt – akár azon az áron is, hogy az eddig érinthetetlennek gondolt szabadságjogokból bizony sok mindent fel kell adni.

Mindez persze csak egy pár fragmentum egy dinamikusan változó világból – vagy legalábbis egy olyan világból, amelyről úgy érezzük, dinamikusan változik. Bárhogy is legyen, sem ember, sem nemzet nem feledheti: felelősséggel valójában nem a múltnak, nem a jelennek, de nem is a jövőnek tartozik, hanem az örökkévalóságnak.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója