Vétó a birodalomalapításra

Szó sincs itt jogról, igazságról, szerződésről, sajnos már elemi gazdasági racionalitásról se.

Forrás: Pixabay

Az EU vezetőinek, a bizottságnak, a magországok vezetőinek, a brüsszeli bürokráciának és az Európai Parlamentet teljesen elborító mocsárnak ugyanis ez az egyértelmű célja az elmúlt tizenöt évben. Gyarmatosítani akarják Közép-Európát, és amerikai segítséggel Kelet-Európában is próbálkoznak ezzel. Amerika azonban nem osztozik, és az egykor világpolitikai jelentőségű EU ma már csak szánalmas mellékszereplő a közvetlen határvidékén lejátszódó eseményekben is.

Értelemszerű, hogy a jelentéktelenségbe süllyedő európai elit, amelynek dédapái még a világ urai és legkülönbjei voltak – pontosabban annak gondolták magukat –, ott próbálják meg eljátszani a felsőbbrendűt és az erőset, ahol erre még lehetőségük van. Közép-Európát 1990 után Nyugat-Európa először gazdaságilag használta ki, majd a csatlakozás után demográfiai értelemben fosztotta ki. Ez utóbbi a fontosabb és a lényegesebb.

Általában azt gondoljuk, hogy a nagy országok vezetői és elitje történelmi léptékben képes mérlegelni, és számol tettei közép- és hosszú távú következményeivel. De nem. Saját demográfiai pusztulásukat is tétlenül szemlélték, és mindig csak a napi túlélésre koncentráltak.

Európa utolsó történelmi döntése az Európai Gazdasági Közösség (EGK), az EU elődjének létrehozása volt. Elfelejtjük azonban, hogy ennek legfőbb oka nem gazdasági szükségszerűség volt, hanem sokkal inkább egy politikai felismerés. Európa ugyanis „halálra háborúzta” magát 1945-re. Németország 1945 után képtelen volt a saját népére támaszkodva újraépíteni magát, a németség demográfiailag folyamatosan visszaszorulóban van minden országban, ahol jelen van.

Világos volt, hogy Európa nem bír ki még egy belső háborút, és a megegyezést a keleti veszedelem is jótékonyan elősegítette. Az EGK egy francia–német békeszerződés volt, amelyen csupán díszítmény volt a többi kisebb állam. Az EU alapszerződései és kezdeti működésének felületes megtekintése alapján rövid ideig úgy tűnhetett, hogy a németek és a franciák közmegegyezéssel akarják kormányozni Európát, szövetséget építenek és nem birodalmat. Nem érdekük például megtörni a közép-európai országok társadalmait és éreztetni velük, hogy nem történt más, csupán átkerültek a szovjet birodalomból egy másikba. Lehet, hogy volt ilyen szándék, de a saját társadalmaik állapota egyre drámaibban romlott.

Balszerencsénkre a lassú demográfiai összeomlás együtt járt a szintén ebbe az irányba ható döbbenetes jólétnövekedéssel és azzal, hogy Európában a hétköznapi emberek között is általánossá vált a nihilizmus. Az euró­pai ember többé nem tekintette magát egy folyamat részének, ősei műve folytatójának és fenntartójának, a jövő megalapozójának, leszármazottai felelős ősének, hanem csak a jelenben élt. És ezt tanította a gyermekeinek, hogy csak és kizárólag a jelenben kell élni. Abban a jelenben, amely elpusztítja a közeljövőt is. Számos európai ember nem él többé családban, az átlag városi beletörődött, hogy egyedül, gyermektelenül vagy a gyermekétől távol hal majd meg. Milyen nemzet, ország, társadalom az, amely nem képes gondozni a betegeket és az öregeket? Milyen világ az, amelyet úgy rendeztek be, hogy a családok ne legyenek képesek ellátni az alapvető feladataikat, a családtagok lelki jólétének biztosítását?

Ebbe a miliőbe robban be az iszlám életereje és az a remény, hogy egy darabig még lehet folytatni a külső erőforrásokon alapuló dáridót, ha a közép-európai országok forrásai, a munkaerő, a tudás és persze a föld és a víz és a levegő felhasználható erre. Húsz, talán harminc évvel vagyunk romlásban a Nyugat mögött, de Közép-Európa orvosok, ápolók, szakmunkások, mérnökök, tudósok százez­reivel támogatta a Nyugatot, ahelyett, hogy önmagával foglalkozott volna. De ez 2010 után már nem volt elég a magállamoknak, egyre nagyobb befolyást akartak szerezni ezekben az országokban, mert a kereszténység, a nemzettudat, az önálló nemzeti kultúrák és úgy általában a normalitás, a ragaszkodás a vérségi kötelékekhez, egy helyhez, végül is egyre határozottabb konzervatív kormányok létrejöttéhez vezettek ­például a V4-ek demokráciáiban. Meglepő módon ugyanis Közép-Európában még válthat politikai irányvonalat a nép egy választáson, míg Nyugaton már nem.

Mindennek csak társutasa a romlás ideológiája, a liberalizmus, amely egyedül arra tanította meg Európát, hogy gyűlölje a múltját, tehát saját magát. A liberalizmus ugyanolyan fosztóképzője minden jónak, mint amilyen a szocializmus volt. A Nyugat ideológiai imperializmusában a németekre oly jellemző primitív felsőbbrendűségi érzés fejeződik ki, csak most nem etnikai alapon, hanem egy ideológia miatt engedik meg maguknak. Nyugat-Európát már nem a nemzettudatok, a kereszténység vagy akár a hagyományos államhoz és joghoz való hűség tartja össze, hanem a gazdaság, amely már átvett minden szocializációs feladatot a társadalomtól és az államtól. Ebben az embernek már csak a munkamegosztás szereplőjeként és fogyasztóként van státusa, illetve azért nem ismeri fel az iszlám életerejében rejlő halálos veszélyt, mert magában ilyet már egyáltalán nem talál, és eleve nem is hisz benne, hogy ellen tudna állni neki.

Az új Európai Birodalom, amit most kétségbeesve próbálnak létrehozni, nem a jövőnek épül, hanem csak az a célja, hogy egy rövid ideig még fenntartsa ezt a látszatot. Ebben az értelemben is tipikusan német, „A végsőkig kitartani!” elvére épül, és mások elpusztítása árán akarja a rezsim fennmaradását biztosítani még egy rövid időre. Ideológiailag meg elvárják tőlünk, hogy az általuk választott úton, velük együtt menjünk a pokolba. Ugyanis ha nekünk sikerül a nemzeti megmaradás, akkor ők abban a tudatban tűnnek majd el, hogy ez nem volt szükségszerű. És ezt nem tudnák elviselni. Az LMBTQ-jogoknak nevezett őrület hozzákapcsolása a „jogállamiság” ­hasonlóan végtelenül variálható kritériumaihoz Nyugat-Európa kiterjesztett öngyilkossága csupán.

Olyan birodalom tör most a szabadságunkra, amely ezt a legemberibb és legalapvetőbb lételemünket akarja elpusztítani. Szó sincs itt jogról, igazságról, szerződésről, sajnos már igazából elemi gazdasági racionalitásról se. Ahhoz nem elég erősek, hogy fennmaradjanak, de azt hiszik, hogy ahhoz igen, hogy minket is magukkal rántsanak. Ne felejtsük, nekik nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. Nem mi voltunk az EU-csatlakozás nyertesei, hanem ők, és az európai gazdasági kapcsolatokhoz nincs szükség közös ideológiára.

2004-ben nem tudtuk, hogy mihez csatlakozunk, most már azonban pontosan tudjuk, hogy mihez nem akarunk csatlakozni.

A szerző szociológus