Győztünk, de a harc folytatódik

Az unió szándéka, hogy a jogállamiságot megszüntetve liberális értékdiktatúrát tegyen annak helyére.

Forrás: unsplash / Belák Tamás

A jogállam további talapzatát jelenti a locke-­i­, montesquieu-i államhatalmi ágak elválasztása: fontos garancia, hogy a meghatározó hatalmi színterek, a törvényhozás (parlament), a végrehajtás (kormányzat) és az igazságszolgáltatás (bíróságok, újabban alkotmánybíróság) intézményesen és hatalmi szempontból is egymástól függetlenül működjenek, ne kerekedhessen jogi szempontból egyik a másik fölé, és így egymást korlátozni tudják – ami szintén az önkény ellen van.

A jogállamiság tehát, gyökereit tekintve is, jogi-alkotmányjogi indíttatású működési elv és norma, nem pedig egy politikai ideológia vagy értékrend kifejeződése. Más szóval: a jogállamiság arról gondoskodik, hogy az emberi közösségek együttműködési keretei igazságosak legyenek, méghozzá az emberek közötti egyenlőség keresztényi-krisztusi alapelveinek megfelelően, azt azonban nyitva hagyja, hogy az emberi közösségek, nemzetek, melyeket választott vezetők, kormányok irányítanak, milyen konkrét értékrendek és ideológiák mentén élik az életüket, milyen kulturális mintákat, együttélési normákat, életvezetési módozatokat választanak maguknak. Ne feledjük el, a klasszikus liberális tanok szerint nemcsak joguralom kell, hanem az is, hogy az állam ideológiai-értékrendi-vallási kérdésekben semleges legyen (lásd Franciaország laicitást kimondó 1905-ös törvényét).

Ezeket alapul véve azt is fel kell tételeznünk, hogy az unió, bár nem hagyományos értelemben vett állam, hanem sajátos, államok szövetsége intézményekkel (bizottság, parlament, bíróság), önmagára nézve is a jogállami kritériumokból indul ki. Ha ez így van – márpedig reméltük eddig, hogy sem a bizottság, sem a parlament nem képzeli magát a jogok felett álló, abszolút hatalomnak –, akkor ebből két nagyon lényeges dolog következik.

Az egyik, hogy nem élhet vissza a többségi hatalmával – ez ugyanis, mint láttuk, a jogállamiság egyik alapvető kritériuma. Ugyanúgy nem élhet vissza, mint a nemzetállamokon belül az adott kormányzatok, amelyek nem tilthatják be az ellenzéki pártokat, nem börtönözhetnek be embereket önkényes módon, nem tehetnek különbséget embercsoportok között és nem tilthatják be a választásokat sem. A nemzetállamok alapegysége az egyén, a nemzetközi közösség – és nem abszolút birodalom! –, tehát az unió alapegysége a tagállam, s mindegyik egyenlő jogokkal rendelkezik. Az Európai Unió a tagállamok egyenlőségén, egyenlő szavazati jogán jött létre, ez nem a Szovjetunió és nem is a Habsburg Monarchia.

Vagyis az unióban, akárcsak a szuverén tagállamokban, a többség nem élhet vissza önkényesen a hatalmával. Az egyént az emberi és állampolgári jogai védik az állammal szemben, míg az uniós tagállamokat – így Magyarországot és Lengyelországot – pedig a vétójog, amely kezdettől jelen van az unió működésé­ben, mely megvéd a bizottság, a parlament vagy akár a tanács önkényétől. Vagyis: abszolút paradoxon, hogy a soros német elnökség, a parlament és a bizottság együttesen felvizezték a jogállamisági követelményeket, majd ezt a többségi akarattal önkényesen visszaélve rá akarták kényszeríteni azokra a tagállamokra, amelyek ezzel nem értenek egyet sem elvi okokból, sem pedig amiatt a nyilvánvaló tény miatt, hogy a jogállam felvizezése, korlátlan kiterjesztése, tágítása nem szolgál más célt, mint hogy a brüsszeli elit és a fősodratú globalista-liberális körök megbüntethessék végre a két, kereszttűzben álló országot.

Röviden szólva: a többség új jogállamisági követelményeket akart bevezetni jogállamiság-ellenes módszerrel, szembemenve az uniós alapszerződésekkel. De ezen ne is csodálkozzunk (bár lenne rá okunk bőven), ugyanis nyilvánvalóan az volt és továbbra is az a céljuk, hogy valóban változzanak meg az uniós működési mechanizmusok, méghozzá a vétójog megszüntetésével és a többségi döntések kiterjesztésével, a szuperföderalizmus irányába – ami végül az uniós jogállamiság megszűnéséhez vezethet. És ez nem kis paradoxon.

A másik: nem lehet a jogállamisági követelményeket a létmóddal, az életvitellel, a nemzeti önazonossággal kapcsolatos értékrendi kérdésekre kiterjeszteni, mert akkor már egészen másról van szó.

Márpedig a soros elnökség, a parlament és a bizottság éppen ezt tette az uniós csúcsig: a hagyományos és elfogadható jogállami elvárások mellett egyre határozottabban megjelentek olyan követelmények, amelyeknek semmi közük a jogállamisághoz, sokkal inkább egy globalista, liberális vízióhoz egy szép új világgal kapcsolatban, melyben az egymáshoz hasonult emberek egyesülnek egymással az őket óvó és védő világkormányzás égisze alatt.

Ennek egyik eleme a migrációnak mint alapvető emberi jognak az elfogadtatása, ebből következően a migráció megszervezése és elősegítése, a migránsok befogadása, támogatása, integrálása. Kulcsszó itt a szolidaritás, ami alapvetően egy, a liberális fősodor által elővarázsolt, ez esetben hamis érték, amit egyre inkább a tagállamokra próbálnak kényszeríteni mint „közös uniós értéket”, s előre látható, hogy egy tágan értelmezett jogállamisági követelményrendszerbe ezt is majd megpróbálják beilleszteni, azt pénzügyi támogatások feltételévé tenni – Soros György receptje alapján.

Legalább annyira veszélyes a társadalmi nemek elfogadtatását szorgalmazó genderel­mélet, ebből következően az LMBTQI+-csoportok kitüntetett támogatásának követelménye; egy Helena Dalli nevű baloldali képviselő már be is nyújtotta ezzel kapcsolatos javaslatát a bizottsághoz.

Folytathatnánk a sort a multikulturalizmus erőltetésével, a nemzettudat, a szuverenitás, a hagyományos család, a keresztény értékrend háttérbe szorításával, de ami a legfontosabb, hogy mindez alapvetően ellentmond a jogállamiság eredeti követelményeinek.

Ezért mondom azt, hogy a jogállamiság köntösébe bújtatva, jogállamiság címén liberális-globalista értékdiktatúra létrehozására tettek kísérletet az unióban. Szerencsére ezt (egyelőre legalábbis) sikerült visszavernünk az uniós csúcson, a liberális „értékek” kiszorultak a jogállamisági követelményekből, és ez óriási sikere a magyar és a lengyel kormánynak.

Összegezve: a liberálisok tehát egy újabb fogalmat akartak-akarnak eredeti értelmétől megfosztani (ahogy tették azt magával a liberalizmus szóval is!), ezért nekünk nem pusztán egy politikai, hanem egy nyelvpolitikai csatát is meg kellett és meg kell vívnunk, s ki kell mondanunk, hogy az, amit jogállamiság címszó alatt akarnak az ellenálló tagállamokra erőltetni, az nem más, mint értékdiktatúra.

A diktatúrák ellen pedig fel kell lépni.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója