A baloldal és a politikai iszlám

Kutyaszorítóban a francia elnök az erőszakos bevándorlók radikalizálódása miatt.

Banda Aceh, 2020. november 3. Lefátyolozott asszonyok az Emmanuel Macron francia elnök Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrákkal és az iszlámmal kapcsolatos kijelentései miatt tartott tüntetésen az indonéziai Banda Acehbe 2020. november 3-án. Macron azt mondta, hogy Franciaországban továbbra is lehet Mohamed-karikatúrákat publikálni, valamint országa megvédi szekuláris értékrendjét a radikális iszlámmal szemben Samuel Paty középiskolai tanár brutális meggyilkolását követõen. MTI/EPA/Hotli Simanjuntak Fotó: Hotli Simanjuntak

A tavaly őszi terrorhullám kapcsán megszólaló francia oktatási miniszter kijelentését, amelyben az egyetemekre beszivárgó „iszlamo-baloldali” eszmék veszélyéről beszélt, száz élvonalbeli kutató és egyetemi tanár támogatta nyílt levélben. A válasznyilatkozatot, amely elutasítja az iszlamizmus elleni fellépés szükségességét, az ellenvéleményen lévő kollégákat pedig gyűlöletkeltéssel vádolja, kétezren írták alá. Ez az állásfoglalás rávilágít arra az ellentmondásoktól terhes kapcsolatra, amely a posztmodern kulturális marxizmus és az iszlám fundamentalizmus között az elmúlt ötven év során egyre erősebbé vált.

Az iszlám világ függetlenségét és társadalmi megújítását célul kitűző mozgalmak és meghatározó ideológusaik gondolatrendszere számos ponton kapcsolódott a marxizmushoz, elsősorban az igazságtalanság és az elnyomás elleni küzdelem tematikájában, az utópisztikus látásmódban, a radikalizmusban, illetve a szervezetek struktúrájának kialakításában. Ugyanakkor az iszlamizmus elutasította a dia­lektikus materializmust és a századfordulón az iszlám világban is terjeszkedő európai szocia­lista csoportok örökségét, amelyek úgy gondolták, hogy modernizálhatják a muszlim világot, ám ezzel maguk is a gyarmatosítás eszközévé váltak.

Az 1970-es években az európai baloldal azonban hátat fordított a muszlim társadalmak megváltoztatását célzó missziójának. Posztmodern radikalizmusától vezérelve a modernizmus- és Nyugat-ellenes mozgalmak elkötelezett támogatása felé fordult. Az iszlamista mozgalmak lendülete lenyűgözte a baloldali értelmiséget. Ezt a baloldali értelmiségre jellemző véleményt jól érzékelteti Michel Foucault állásfoglalása, aki kétszer látogatott Teheránba, és benyomásait az iráni iszlám forradalmat (1979) dicsőítő nyilatkozataiban, esszéiben fejtette ki. Az iszlám és a marxizmus azonban Iránban is kibékíthetetlennek bizonyult, s az új rezsim rövidesen felszámolta a kommunista Tudeh pártot, amely a sah megbuktatásában az iszlamisták szövetségese volt.

A baloldal Nyugaton az 1970-es évektől fokozatosan elhatárolta magát a kommunizmus elméletétől és gyakorlatától, majd a szocialista blokk szétesése nyomán a nyugati baloldal az 1990-es évektől támogatta a globalizációt. Az elmúlt évtized új elemekkel gazdagította a posztmodern baloldal céljait és retorikáját, amely határozottan bevándorláspárti, visszatért a Nyugat-ellenes és antiimperialista szlogenekhez, valamint új elemként – egyebek mellett – bekerült repertoárjába a genderfókuszú pozitív diszkrimináció.

A baloldal kezdetben örömmel fogadta a muszlim világból érkező vendégmunkások bevándorlását Európába. A szakszervezeteket kézben tartó szocialista pártok az ­1960-as években célul tűzték ki a bevándorlók integrációjának elősegítését és ezzel párhuzamosan azt, hogy a választóik bázisát szélesítsék. Azonban csalódniuk kellett, mert a bevándorlók első generációja a családegyesítés révén szegregált közösségeket, etnikai és felekezeti alapon mecseteket és egyesületeket hozott létre. Egyértelműen a különféle iszlamista és tradicionalista mozgalmak, s nem pedig a szakszervezetek, a pártok és a demokratikus elvek irányában köteleződtek el. Az 1990-es évekre már elkerülhetetlenné vált az a felismerés, hogy a második és a harmadik generációs bevándorlókat nem tudják megnyerni a szekularista baloldalnak, ezért inkább a szociális segélyek és az oktatás révén próbálták megnyerni a bevándorló hátterű fiatalokat.

Az atyáskodó, védelmező szerep megtartása érdekében új narratívát alkottak, amelyben a bevándorlók úgy jelentek meg, mint a faji és a társadalmi diszkrimináció áldozatai, a baloldal pedig az elnyomottak megmentőjeként tetszelgett. Ennek érdekében nemcsak a köztörvényes bűnözést, a vandalizmust és a városi erőszakot igyekezett igazolni az áldozatiság narratívájával, hanem a terrorizmust is. A fundamentalista iszlám térhódítását észlelve az európai baloldal úgy döntött, hogy szövetséget köt az iszlamista transznacionális szervezetek fiókszervezeteivel annak érdekében, hogy megőrizze befolyását a bevándorlónegyedekben és kompenzálja az őshonos munkásság körében elvesztett szavazatokat. Céljaik­hoz illeszkedő narratívájuk szerint a keresztény Nyugat kizsákmányoló erő, amely megvetendő, míg az iszlamizmus hívei a „kizsákmányolt” táborba tartoznak, és ezért megérdemlik a támogatást.

Az európai baloldal 2015 óta mind a nem kormányzati szervezetek, mind pedig az állami intézmények felhatalmazásával segíti a migrációt, támadja a tagállami szuverenitást, ugyanakkor támogatja a közös európai határrendészetet is. Az ellentmondás oka az, hogy a migrációellenes álláspont támogatottsága még a hagyományos baloldali szavazók köré­ben is nő, tehát a baloldal a tömeges migrá­ciót problémának érzi, ám profitálni akar a potenciális új szavazókból is. Ezt a kettős mércét harsogó médiakampánnyal kompenzálja. A baloldali választók igazságérzetére és a gyarmatosító múlt miatti lelkifurdalásra apellálva hazudik önmagának és választóinak is azzal, hogy a tömeges migrációt menekültválságként definiálja.

A neoliberalizmus néhány elemével támogatja a baloldali retorikát, ilyen a nemzetállam avíttságának hangsúlyozása, a nemzettudattól való irtózás és a kisebbségek autonómiájának propagálása. A hazafiság és a nemzeti határok védelme eszerint nem más, mint a világ szegényei elnyomásának újabb fejezete. A baloldali narratíva az integrációs deficit problematikája elől úgy tér ki, hogy ennek feltételrendszerét rasszizmusként és hátrányos megkülönböztetésként aposztrofálja. Hozzátehetjük, a rendszer újabb ellentmondásba ütközik akkor, amikor az őshonos kisebbségek védelméről van szó.

Az európai baloldal, különösen a szélsőbaloldal, újabb radikális fordulatot vett a Black Lives Matter mozgalom európai megjelenésével. A BLM-et és az iszlamizmust összeköti a nyugati civilizáció gyűlölete és az intézményrendszer erőszakos bomlasztásának, a társadalom „megtisztításának” szándéka minden, hagyományosan a nyugati kultúrában gyökerező eszmétől. A baloldal, mivel a destrukció fogantatásától kezdve ideológiája alapeleme, nem idegenkedik az erőszaktól és a tömeges nyomásgyakorlástól, s jelenlegi állapotában ismét a bolsevizmus hevülete hatja át. Szövetségeseik megválogatására miként a múltban, úgy a jelenben sem fordítanak gondot. A társadalmi igazságosság háborújában, amely egy szélsőségesen polarizált világkép mentén az egész világ gyökeres átformálását tűzi ki célul, a kultúra, a gazdaság, az oktatás és a hétköznapi élet minden aspektusa hadszíntér. Totalitárius programjuk céljaiban igen, de eszközeiben nem különbözik a Muszlim Testvériség aktivizmusától.

A posztmodern baloldal kultúrharca szerint a nyugati történelem nem más, mint kizsákmányolás, háborúk, gyarmatosítás, rasszizmus, rabszolgaság és nőgyűlölet. A muszlim kultúra ezzel szemben tabu, a nyugati tudományosság forrása, az iszlám a béke vallása, ember- és nőképe pedig mintaértékű. A posztmodern baloldal és az iszlám azonban az identitás kizárólagosságát vallja – az előbbi az egyén szabad döntését, az utóbbi pedig a vallás előírásait abszolutizálva. Ez a kizárólagosság és az iszlám társadalmi igazságosságról vallott elképzelése egyrészt kihívást jelent a hagyományos baloldal számára, amely az egyéni és a közösségi lét teljes szekularizálását propagálta, másrészt a szekularizmus egész projektjét végveszélybe sodorja.

A totalitárius kultúrharc egy másik színtere a szólásszabadság, amint arra az őszi terrorhullámot inspiráló Mohamed-karikatúra-botrányok is rávilágítottak. A baloldal számára a szabadság azonban soha nem volt abszolút érték vagy cél, s készen állt arra, hogy kidolgozza a tiltások új rendszerét. Így lett az iszlám kritikája azonos a gyűlöletbeszéddel, míg a kereszténység az elnyomás vallása – a „haladó önkritika” jegyében.

A neoliberalizmus, a baloldal és az iszlamizmus ütközési pontjai azonban könnyen a felszínre kerülnek, és ha ez megtörténik, szétfeszítik a társadalmat. A nyugat-európai baloldal stratégiája legyengítette a térség társadalmi immunrendszerét. Az iszlám a közösségi kohézió és a vallási autoritás erejének köszönhetően az Európában élő muszlim bevándorlók identitásának elsődleges meghatározó elemévé vált, miközben a baloldalnak nem volt forgatókönyve a radikalizálódás megakadályozására és a társadalmi kohézió fenntartására. Az ennek eredményeként jelentkező válság a migrációt támogató, muszlim szavazatokkal felhatalmazást nyerő francia elnököt éles irányváltásra kényszerítette. Most megkésve és óriási közegellenállás mellett kell kísérletet tennie a tömeges bevándorlás korlátozására és a fundamentalista iszlám visszaszorítására.

A szerzők a Migrációkutató Intézet szakértői