A svéd fősodor magyar ellenállói

Knézy Iván lelkész megállapításaira a liberális sajtóorgánumok befolyása alatt álló Svédországban nincsen kereslet.

Úgy vélem, önmagában is árulkodó, hogy a még ma is irigyelten gazdag Svédország fokozódó „immunhiányára” egy magyarországi napilap hasábjain tud rávilágítani Uppsalából egy magyar újságíró egy harminc éven át Svédországban szolgált magyar evangélikus lelkésszel készített interjúban (Magyar Nemzet, január 20., https://magyarnemzet.hu/kulfold/orban-viktor-voros-poszto-a-sved-politikaban-9250322/). Bugnyár Zoltán a Magyar Nemzetben azt az általam személyesen nem ismert kollégámat szólaltatta meg, aki egy internetes blogbejegyzése miatt kilátásba helyezett egyházbírósági hercehurca miatt vált meg végleg a hivatalától. A szóban forgó blogbejegyzésben Knézy Iván azt írta, hogy „Svédország észak kalifátusává vált”, valamint hogy Európa hanyatlásához az unió, a svéd kormány és egyházának érseknője is aktívan hozzájárul. (Miként az interjú bevezetéséből kiderül, másnap már a legnagyobb megyei újság, a közszolgálati rádió és tévé is foglalkozott az „üggyel”, az illetékes egyházi hatóság pedig azonnali vizsgálatot indított, hogy megállapítsa, méltó-e papi hivatalára.)

Knézy lelkész úr botrányosnak ítélt megállapításai természetesen nem tükrözhetik az államtól 2000-ben szervezetileg ugyan levált, de az uralkodó szociáldemokrata kormány iránt mélyen elkötelezett svéd egyház (Svenska Kyrkan) hivatalos nézetét. Ezért is kellett volna őt a liberális eszméket szervilisen kiszolgáló, helyileg illetékes egyházkerület (Stift) vizsgálóbizottsága elé citálni. Knézy Ivánnak a gyülekezetben már nyugdíjasként viselt komministeri, tehát tartósan helyettesítő lelkész-munkatársi hivataláról történt elegáns lemondásával ez a tervezett eljárás persze okafogyottá vált.

Bár itteni magyar ismerőseim körében csaknem teljes az egyetértés Knézy Iván megállapításait illetően, csakhogy a PC (politiskt korrekthet) sajtó mellett az „inkorrekt”, vagyis a fősodratú médiumokkal szembenálló orgánumokra Svédországban a „bennszülöttek” részéről egyszerűen nincs kereslet. Artikulálódnak ugyan ellenvélemények, ám ezek letéteményesei többnyire a szókimondó internetes újságok, a kalózrádiók, a szájtok, a bloggerek és a még szabadabb szájú/tollú kommentelők. Egyikük így reflektált Knézy botrányos őszinteségére: „Az túlzás, hogy Svédország már (de csak idő kérdése!) Észak kalifátusa lenne, de a muszlimok ellenőrizhetetlen és korlátlan bevándorlásának veszélyeit mi is látjuk, és míg kifelé a toleráns, befogadó svédek béketűrésével mosolygunk, a kezünk ökölbe szorul a zsebünkben!”

Az idézet arra enged következtetni, hogy talán a svédek is pontosan azt gondolják, amit lelkészkollégám, ám ők gyermekkoruktól fogva „viselkednek”: nem kritizálunk, nem ítélkezünk, tudjuk, amit tudunk, de kerüljük a konfliktusokat, a konfrontációt. Meglehet, az elhíresült svéd diplomáciának is ez a mentalitás az egyik – ha nem a legfontosabb – sarokköve.

A többnyire az illegális bevándorlók által elárasztott hazájuk jellemzésére az utóbbi húsz évben már a svédek (is) előszeretettel használják a „mångkulturelt land”, „sokkultúrájú ország” kifejezést. Ennek védelmére kelt Knézy Iván gyülekezetének egyik presbitere is, amikor egy tévéinterjúban megindokolta a lelkészük ellen indítandó eljárás szükségességét. A skandináv fősodratú közhangulat aktuális elvárásai iránti egyfajta megfelelési kényszerből látványosan összezárt tehát a véleményszabadságot igencsak egyoldalúan értelmező presbitérium.

A helyzet az, hogy hivatalos szétválásuk ellenére a svéd állam valójában továbbra is jelen van az egyházban, illetőleg a gyülekezetekben. Az egyházközségek presbitériumai a parlamenti pártok frakciói szerint tagozódnak – lényegé­ben tehát az egyházi elöljárók megválasztásakor is politikai pártokra adják le szavazataikat a hívek. Tekintettel azonban arra, hogy a svéd egyház számunkra fölfoghatatlan mértékű vagyonnal rendelkezik (erdőbirtokok, ingatlanok stb.), nem utolsósorban pedig a társadalom egyik legnagyobb munkáltatója, alighanem érthető, hogy az állam, a kormányzat – kivált, amikor balliberális pártok vannak hatalmon – miért nem szeretne ténylegesen kivonulni az eredendően hitéletet gondozni hivatott szervezetekből.

Ennek az állami, kormányzati szerepvállalásnak az árát viszont a lutheránus teológia fizeti meg, amelynek folyamatos felhígulása óhatatlanul következménye annak, hogy ilyesformán a balliberális pártok ideológiáját közvetítő médiumok is megtűrtek, sőt elfogadottak a templomok padsoraiban.

Knézy abban is igazat mond, hogy az azonos nemű párok esketésére ma még nem kötelezhető a lelkész, de az új, immár „nemsemleges” szövegeket tartalmazó Agenda (liturgikus istentiszteleti rendtartás) 2019-es bevezetése kapcsán már a Svéd Egyház hivatalos hetilapjában (Kyrkotidning) is olvashattunk ennek a szigorításnak a feloldását szorgalmazó megjegyzést. Helle Klein nyíltan leszbikus szocdem teológus-újságíró szerint az azonos nemű párok összeadására minden svéd lelkészt kötelezni kellene, amennyiben nem akarja elveszíteni a Svédországban jogi aktusnak (is) minősülő esketés jogát (vigselrätt).

Ide jutott mára a svéd politikum és társadalom.

A szerző a svéd egyház nyugalmazott lelkipásztora (Gävle, Svédország)