Újratervezés a nyugati világban

A jelenlegi liberális ámokfutás óhatatlanul a szakadék szélére sodorja a nyugati társadalmakat.

Ezúttal csak az antifasiszták tüntethettek a virginiai városban Fotó: Jim Urquhart Forrás: Reuters

Korábbi publicisztikáimban világosan felvázoltam a nyugatról felénk áramló bizánci romlás súlyosságát, viszont azt is érdemes hozzátenni, hogy nem teljesen reménytelen a feltámadás és a jobb idők eljövetele. Miért is mondom ezt? Mert a történelem erre tanít bennünket. Az emberi társadalomépítésre ugyanis négy alapvető ciklus váltakozása jellemző. 1. A nehéz idők erős embereket szülnek. 2. Az erős emberek virágzó társadalmakat építenek. 3. A virágzó társadalmak gyenge embereket szabadítanak ránk. 4. A gyenge emberek ismét nehéz időket idéznek elő… Majd ismét visszaköszön az első fázis és jön a megújulás. A történelmi tapasztalatok szerint minden korszak tetőzése és megismétlődése hozzávetőlegesen száz éven belül bekövetkezik.

Ha csak azt nézzük, hogy jelenleg melyik cikluson megyünk keresztül, máris optimistábbnak kell lennünk. Hiszen senki nem kételkedhet abban, hogy jelenleg a 4. szakaszban vagyunk, amely a „nehéz időket” idézi. Ahogy Wass Albert is írja, a minőségileg gyenge (noha erőszakos), úgynevezett rontó emberek rombolásának időszakát éljük. A nehéz idők miatt azonban lassan előtérbe kerülnek az erős, látó emberek, és ennek kapcsán felemelkedés és egy újabb fordulat várható. A legutóbbi ilyen ígéretes váltás a második világháború végével indult be Nyugaton, példátlan fellendüléssel és aránylag békés évtizedekkel, majd 1970-től ismét jött a stagnálás és bizánci hanyatlás.

A nyugati országok ma már nem képesek példát mutatni a világ többi részének se gazdasági, se politikai, se kulturális értelemben. Azonban tíz-húsz éven belül minden bizonnyal ismét számíthatunk pozitív fordulatra. Addig pedig már guggolva is kibírjuk…

A történelem arra is megtanított, hogy a romlás és a nehéz idők majdnem mindig a birodalmi terjeszkedések okán sújtottak bennünket. A szovjet birodalom formálisan 1922-ben jött létre és 1991-ben végleg összeomlott; 69 évig bírta. Megszűnésével világpolitikai vá­kuum alakult ki, és már egy ideje a globális hatalmi vetélkedés négydimenziós térben mozog: az amerikai, nyugat-európai, orosz és kínai próbálkozások ölelésében, amelyek versengéséből eddig többnyire az amerikai akarat került ki győztesen. Joe Biden hatalomra kerülésével viszont a szépreményű amerikai aranykornak befellegzett. És a nyugat-európainak is. Nem kizárt azonban, hogy idővel jelentős fordulat jön világszerte, amely egyfajta új, önkéntes alapokon nyugvó szövetségesi rendszert és felemelkedést hoz. Nagy kérdőjel, hogy az antagonisztikus szerkezetben működő totalitá­rius kommunista Kína a kapitalista gazdaságpolitikájával még meddig bírja.

A végső összeomlás azonban még várat magára. Hagyni kell tehát, hogy a jelenlegi liberális ámokfutás kiteljesedjen, amely óhatatlanul a szakadék szélére sodorja a nyugati társadalmakat. Egységet akarunk! – deklarálják most cinikusan a káoszban felülkerekedett demokraták, miután hónapokon keresztül engedték, hogy radikális alakulataik felégessék fél Amerikát. Mily elegáns gesztus. De talán jobb lett volna, ha időben felemelik a hangjukat az Antifa- és Black Lives Matter-tombolás és erőszak ellen. Ha a Merriam–Webster-szótárban a kétarcúság vagy álszentség definícióját nekem kellene meghatároznom, vélhetően csak annyit írnék oda: amerikai demokraták vagy brüsszeli liberálisok. Mégis úgy vélem, felesleges hadakoznunk ellenük.

Üzenem külhonban élő barátaimnak, hogy nincs minden elveszve: lesz itt még amerikai tavasz és megújulás, amely Európán keresztül hozzánk is elérkezik.

Európa ezeréves történelmi múltja, gazdasági sikerei és kulturális iránymutatása mindannyiunk példaképe. Mégis, mára Európa is zátonyra futott saját jólétét és fejlődését illetően. Már egyáltalán nem követendő a nyugat-európai minta, Európa keleti része pedig még nem jutott el arra a szintre, hogy átvegye a vezető szerepet. Ezt a kétsebességes Európát erősítette az elmúlt ötven évben az egyre növekvő, kontrollálatlan muszlim és egyéb idegen kultúrájú tömegek betelepítése. Európa nemhogy nem egységesedik, hanem szemmel láthatóan tovább szakad, amely divergenciát az európai vezetés nem tudja, vagy éppenséggel nem hajlandó kezelni. A botrányos vakcinabeszerzés (pontosabban: be nem szerzés) most végképp megmutatta, hogy Brüsszel nem képes a tagállamok érdekeit összehangoltan képviselni, mindössze saját önző, ultraliberális politikai rögeszméit kívánja megvalósítani.

Amerika kezdeti sikereit és felemelkedését még kalózkodás, hódító háborúk, ópiumcsempészet és a szabadkőművesek ambiciózus hatalomépítése kísérte mintegy háromszáz évvel ezelőtt. Amerika sok változáson ment keresztül azóta, amely változások egy részének az utolsó negyven év során személyesen is tanúja voltam. Matolcsy György 17 éve még biztatónak látta az Amerikai Birodalom világhatalmi szerepét akkor megjelent hasonló című könyvében. Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok rugalmas infrastruktúrája, erőforrásai, energiája, üzlet- és állampolgárbarát megközelítése, rendezett bürokrá­ciája és alacsonyabb adóterhei mind segítik ennek a szuperhatalomnak a tartós dominanciáját. De ez 2004-ben volt.

Matolcsy György elmondásához hasonlóan én is J. F. Cooper és Karl May indiánregé­nyein nőttem fel. Még általános iskolás koromban beneveztem egy asztalifoci-bajnokságra, amit sikerült kerületi szinten megnyernem. Az első díj pedig éppen a Nagy indiánkönyv volt. Winnetou és Old Shatterhand barátságán felbuzdulva ellenállhatatlan vágyakozás és remény alakult ki bennünk, hogy egyszer kijussunk a szabadság hazájába és megismerjük a vadnyugatot, az apacsok és a navahók földjét.

Persze a nagyvárosok Amerikája egész más képet mutatott. Zaj, szennyezés, bűnözés, forgalmi dugók, drágaság mindenütt New Yorkban, Los Angelesben, Chicagóban. A kertvárosi Egyesült Államokat, a végeláthatatlan országjáró túrákat, a nemzeti parkokat és a kiszámítható infrastruktúrát azonban nagyon kedveltük. Hamar beletanult akkoriban a közép-európai bevándorló az amerikai életmód működési mechanizmusába, irányelveibe, igazodási pontjaiba. Méretes autók, olcsó benzin, 24 órás nyitvatartás, erős kertvárosi középosztály, mosolygós emberek szinte mindenütt, dinamikus vállalkozási kedv, rugalmas ügyintézés. Ma mindez már a múlté. Az amerikai álom már semmiképp sem elérendő cél, inkább fals utópia.

Mindannyian elszomorodva látjuk, hogy az elmúlt tíz-húsz év során milyen állapotok alakultak ki mind Európában, mind Amerikában a kevert társadalmak következtében. Kezelhetetlen etnikai feszültségek, gazdasági recesszió, totalitárius megnyilvánulások, cenzúra és gyakorlatilag egy újabb polgárháborús helyzet küszöbén állnak az egykori példaértékű, mindenki által irigyelt nyugati minta­demokráciák.

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miben hibázott a Nyugat, hogy idáig jutott. ­Miért nem volt képes hosszabb távon fenntartani korábbi magas életszínvonalát, stabil fejlődését és presztízsét. A válasz egyértelműen két okot tár fel: a pénz kultusza és a szélsőséges liberalizmus azok a tényezők, amelyek ezeréves hagyományokat és bevált működési struktúrákat forgatnak fel.

Fenntarthatatlan az a liberális felfogás, amely szerint semmilyen tradíció nem szent, mert az ő értelmezésükben a népi, kulturális, történelmi vagy családi hagyományoknak mindig háttérbe kell szorulniuk a pénz és a mértéktelen szabadosság bálványimádatával szemben. Ez a két függőség gyors értékvesztést és hanyatlást eredményezett Nyugaton. Márpedig egy kontinens vagy meghatározó régió – Észak-Amerika és Nyugat-Európa – fejlődésének több pillére kellene hogy legyen.

Mégsem vagyok teljesen pesszimista. Az új migránsok mint szavazók egyre nagyobb számban kiábrándulhatnak a liberális vezetésből akár Európában, akár Amerikában. Ugyanis a „hála” nem tart örökké. Ők is a fejlődést, a családot, a kiszámíthatóságot és a stabilitást fogják hosszabb távon előnyben részesíteni. A kiábrándult bevándorlók protestszavazatai már megjelentek az ország egyes részeiben, így például Dél-Floridában most legutóbb. Azonkívül az Egyesült Államokban (de Európában is) kiirthatatlanul létezik, sőt virágzik egy elszánt patrióta közösség, amely mind elkötelezettségében, mind számbelileg jelentős. Ez a közösség nem fogja megengedni, hogy a globalista-liberális erők túl könnyen célba érjenek. Velük szövetkezve és bennük bízva türelmesen várjuk tehát a rein­karnációt és a megújulást az Atlanti-óceán mindkét oldalán.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista