Ágoston Balázs: A turul időtlen tisztasága

Szédelegve ágál a magyarországi bulvárláp oldalvonalánál egy Puzsér nevű sérült személyiség.

Turul-szobor a szlavóniai Haraszti tájházának udvarán. Fotó: Kalocsai Richárd

Az élethosszig önnön lényétől nyomasztott félceleb persze utólag mentegetőzik, mint mondja, ő pusztán a „kurzusok” ikonjairól ír, állítása szerint épp azt szorgalmazza, hogy „ne bántsuk már egymás hőseit.”

Ám magyarázkodása hiteltelen, hiszen hivatkozott írása második részében feketén-fehéren felböfögi a jól ismert, bicskanyitogató SZDSZ-es leckét, mely szemlátomást minden hetvenkedő-hadonászó ripacskodás ellenére biztosan kódolt bensőjében.

Ágoston Balázs: A magyar erő nem rendül meg a futóbolondok szökdécselésétől.
Fotó: Teknős Miklós

Kárpát-medencei magyarságunkat hősei tartották meg több mint ezer esztendőn át – nem mocsokban, hanem az örök szabadságszomjúság büszkeségében; nem bűnökben, hanem a nagylelkű befogadás, a türelmes méltányosság erényében, amint azt a világon elsőként törvénybe iktatott 1568-as tordai vallásbéke bizonyítja; megmaradásunk, XXI. századi jelenlétünk pedig maga a siker. Nincs ugyanis Európában, de a világon másutt sem nagyon olyan ország, amely évezreden átívelően megőrizte nevét, oly sokszor támadott és mindannyiszor visszavívott államiságát, megtépázott, mégis újra és újra gyógyuló önazonosságát.

Melynek ősi jelképe eredetmondánk mitikus madara, a turul. A magyarság számára ez a forrás, a gyökér.

Ezért vetné rá a fejszét az örök SZDSZ, annak képviseletében jelen esetben Puzsér, ez az egzaltált pojáca, aki szemforgató mosakodását hiteltelenítve szemérmetlenül támad neki nem ilyen-olyan kurzusok vélelmezett ikonjainak, hanem nemzeti szimbólumunknak. Amit ugyan „sokáig” konszenzus övezett, neki, mármint a bulvármocsárban caplató csepűrágónak mégis „állást kell foglalnia” a budai hegyvidéki turulszobor ellen.

Nos: nem „kell”, de lehet. A magyar erő nem rendül meg a futóbolondok szökdécselésétől.

Nem mintha az ő állásfoglalása számítana. Mégsem lehet szó nélkül hagyni az efféle magyarellenes mocskolódást: „a hely, ahol a turul szobrát 2005-ben engedély nélkül felállították, a magyarországi holokauszt ikonikus helyszíne. Tömeggyilkosságok zajlottak azon a helyen, ahol ma a nyilasok egyik legtiszteltebb jelképe, a turul áll. A hegyvidéki turulemlékmű ma e gyilkosok szellemi és mozgalmi örököseinek kegyhelye.”

Helyben vagyunk. A kályhánál, ahol a magyarellenesség tüzét fújtatják, akik erre zsigeri késztetést éreznek. Puzsér nem egyedül melegszik mellette dideregve. A magát szerencsésen margón kívülre borovicskázott Ján Slota hülye turulnak és csúf papagájnak minősítette, lelki társa, Iványi Gábor SZDSZ-es (tehát Slotához hasonlóan magyargyűlölő) aktivista 2008 őszén egy gyurcsányista rendezvényen dülledt szemű mesebeli tojószárnyasnak gyalázta nemzeti jelképünket. „Egy brancs maguk”, idézhetjük A tanú című film smasszerét.

A valóság ezzel és ezekkel szemben az, hogy a hegyvidéki (és bármelyik másik) turulszobor a magyar múlt, a magyar folytonosság, a magyar nagyság jelképe, melynek tisztaságát nem homályosíthatja el, hogy egykor méltatlan mozgalmak is hivatkoztak rá. A turulmadár-influenzás beteg logika alapján kukába kellene hajítanunk a piros-fehér-zöld lobogót, mert Rákosiék és Kádárék is használták. Nyilvánvaló, bizonyítást nem igénylő az efféle elmetorzulás abszurditása.

Nemzeti jelképeink a mieink, szellemi fényük messze túlragyogja történelmünk bármely pillanatnyi, mégoly rettenetes zsákutcás tragédiáját. A XX. század előttieket, a XX. századiakat és az utána következőket is. A zaklatott, sáros SZDSZ-es magyarellenesség sem homályosítja el önazonosságunk szimbólumai, így a turul nagyszerűségét sem.

A szerző újságíró

A borítókép: Turul-szobor a szlavóniai Haraszti tájházának udvarán. Forrás: Reformatus.hu/Kalocsai Richárd