Ballib mentális kötélugrás

Kedvelem azokat a mentális kötélugrásokat, amikor valaki annyira nonkonformista, hogy a saját létjogosultságát is megkérdőjelezi. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy választ írok Vági Mártonnak, aki Miért nekem kell fizetnem azt, ha te gyereket akarsz? címmel jelentetett meg véleménycikket az Azonnali.hu-n (2021. február 3.). A cikk vegyíti a libertariánus „minek fizessek adót, ha én nem veszem igénybe az állami juttatást?” filozófiáját a zöldnarratívával.

A szerző azzal próbálja alátámasztani a mondanivalóját, hogy felelőtlenség gyereket vállalni, ha már így is túlnépesedett a Föld. Az emberiség létszámának növekedése némelyeknek talán valóban rémisztő lehet. Az ­1800-as években még csak egymilliárd ember élt a bolygón, az 1930-as években már több mint kétmilliárdan voltunk, a 2000-es évek elején átléptük a hatmilliárdot, jelenleg pedig 7,8 milliárd főnél tartunk. Azonban a lélekszám mellé érdemes odatenni a teljes termékenységi arányszámot (TTA), amely leegyszerűsítve a szülőképes korú női népességre jutó születések átlagát mutatja meg. Jelenlegi ismereteink szerint a TTA 1950 óta globálisan majdnem a felére esett vissza, ami azt eredményezi, hogy bár 2050-re várhatóan 9,8 milliárdan leszünk a bolygón, tehát a növekedés még egy ideig tartani fog, de az azt követő húsz évben tetőzni fog a népesség. Egy ­2020-as kutatás szerint a 2060-as évek közepétől számítva a bolygón élő emberek száma folyamatos csökkenést fog mutatni, más prognózisok ezt a ­2070-es, ­2080-as évekre datálják.

A Föld népességének létszáma és az ökológiai terhelés sem feltétlenül mutat közvetlen összefüggést. 2019-ben 36,8 milliárd tonna szén-dioxidot bocsátottunk ki a légkörbe (a 2020-as adatok a koronavírus-járvány miatt torzítottak), azonban nem egyenlő mértékben elosztva. Egy ország károsanyag-kibocsátását az egy főre eső kibocsátás és a népesség mennyisége határozza meg. A gazdaságilag fejlettebb országokban azt tapasztaljuk, hogy sokkal magasabb az egy főre eső kibocsátás, ezért ha a Föld népességét képzeletben kettéosztjuk, akkor azzal szembesülünk, hogy a gazdaságilag fejlettebb fél a felelős a teljes szén-dioxid-kibocsá­tás körülbelül 86 százalékáért, míg a másik fél csak 14 százalékért felelős.

Ha összevetjük a várható demográ­fiai adatokat a kibocsátási adatokkal, akkor azt láthatjuk, hogy a nagyobb mértékben szennyező országok népessége erős csökkenést mutat, míg a kevésbé szennyező országok népessége tovább fog növekedni. Tisztán látszik, hogy ha az ökológiai problémákat meg akarjuk oldani, akkor az erőforrások felhasználási módjának változtatásával, nem pedig az emberiség lélekszámának csökkentésével tudjuk hatékonyan megtenni.

Épp ez az utolsó gondolat, ami ­miatt teljesen célt tévesztett Vági Márton írása. Egy fogyatkozó népességű kontinens csökkenő népességű országában Vági azt a magyar társadalmat biztatja arra, hogy ne vállaljon gyerekeket, amely a jelenlegi családtámogatási rendszer előtt a teljes demográfiai összeomlás felé tartott. A szerző eközben az afrikai, ázsiai, latin-amerikai lakosságot, vagy az európai kontinensen nagy számban élő muszlimokat meg sem említi, akik az európai átlagnál jelentősen nagyobb átlagos gyermekszámmal járulnak hozzá a Vági által vizionált túlnépesedés-apokalipszishez. Napjainkban ugyan divatos mindenért a nyugati civilizációt hibáztatni, azonban a szerző által idézett túlnépesedés-probléma eredője nyilvánvalóan nem ezen belül található.

A cikkíró a robotizációt hozza fel másik érvként a gyermekvállalás ellen. Ha egyre-másra fognak eltűnni a ma még meghatározó állások a digitalizáció, a mesterséges intelligencia és a robotizáció térnyerése miatt, minek „ingyenélőket” szülni a világra?

A szerző ugyanabba a hibába esik, mint azok, akik az 1880-as évek végén azt jósolták, hogy New Yorkban az elképesztő mennyiségű lovas szállítmányozás következtében néhány éven-évtizeden belül mindent el fog borítani a lóürülék. Aztán jöttek az autómobilok és megoldották a lóürülék-problémát. Nyilván voltak, akik ennek kapcsán elkezdtek aggódni, hogy mi lesz a sok lovaskocsi-hajtóval, lovásszal, a lovaskocsi-építővel és lótenyésztővel, de végül a társadalom erre is megfelelő választ tudott adni. A robotizálódó világhoz is alkalmazkodni fogunk, ahogy a jelenben is folyamatosan alkalmazkodunk a változó körülményekhez. Az elmúlt időszak technológiai robbanása azt eredményezte, hogy már a jelenben is komplett agrárnagygazdaságok, logisztikai központok és gyárak működnek automatizáltan, szinte emberi kéz érintése nélkül. A másik oldalon viszont megjelent végeláthatatlanul sok olyan munkakör, amely korábban nem is létezett – hiszen nagyszüleink nem laptopról dolgoztak.

A szerző szerint az emberek általánosságban azért vállal(hat)nak gyermeket, mert az jelenleg alapjog. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy súlyos tévedés! Az ember azért vállal gyermeket, mert ez a fennmaradás záloga. Nemcsak biológiai, hanem társadalmi értelemben is. Természetesen a szerzőnek lehetősége van úgy dönteni, hogy nem vállal gyermeket, ellenben ahhoz nincs erkölcsi alapja, hogy bármilyen globális problémáért azokat tegye meg bűnbaknak, akik igénybe veszik a társadalom segítségét a családalapítás során. Teljesen elmosni a határt azok között, akik élnek a családtámogatási lehetőségekkel, és akik nem képesek megteremteni a megszülető gyermek alapvető szükségleteit, legalábbis offenzív és sértő.

Ebben a kérdésben a pragmatizmuson túl az értékválasztás is igen fontos tényező. Senki nem állhat neki az emberiség különböző problémáira megoldást keresni anélkül, hogy előzetesen ne fektetné le azokat az alapelveket és ne határozná meg azokat az alapértékeket, amelyek iránytűként vezetik munkája során. A Klímapolitikai Intézetnél az emberi élet értéknek tekintését és a kialakult hagyományos értékrend tiszteletben tartását ilyen iránytűnek tartjuk.

Nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy az emberiség ugyan elképesztően nagy (sokszor negatív) hatással van a Föld ökoszisztémájára, azonban jelenlegi önpusztító magatartásával legnagyobb valószínűséggel nem irtja ki az életet a bolygóról. Az igazság az, hogy az ökoszisztéma jól megvolt előttünk is, minket is túl fog élni, és ha kipusztítjuk magunkat, teljesen jól meglesz nélkülünk is.

Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy van-e értelme környezetvédelemről vagy klímavédelemről beszélnünk, ha nem a következő generáció számára mentjük át ezeket az értékeket? Mi értelme van védeni a környezetet, ha nem hagyjuk megszületni azokat, akik azt megtapasztalhatnák?

A cikk írója a megszületendő gyermekeket műanyaghasználóvá és szén-dioxid-kibocsátóvá degradálja. Ám miközben a következő generáció felett könnyedén mond ítéletet, addig a saját életére vonatkozóan ezt már nem terjeszti ki. Pedig a saját értékrendje alapján ő maga is két lábon járó szennyező, aki ugyanilyen két lábon járó szennyezők gyermeke, és így tovább, visszafelé a családfán.

De valóban ilyenek lennénk? Nem gondolom. Az emberiségnek van választási lehetősége. Választhatja azt, hogy folytatja az erőforrások észszerűtlen és pazarló felhasználását, vagy áttérhet fenntarthatóbb állapotra, melyet az emberi és a természeti rendszerek egyensúlya határoz meg. Ennek fényében, amikor egy újszülött gyermekekre tekintek, akkor nem a „bolygó gyilkosát” látom benne, hanem a lehetséges megoldást. Ugyanis minden megszületendő gyermek, minden előttünk álló élet magában hordozza annak lehetőségét, hogy a világ ebbe az irányba tartson.

Egy szemléletes példán keresztül úgy tudnám érzékeltetni a két gondolkodás közti különbséget, hogy ha a gépjárműhasználat környezetterhelésével van probléma, akkor a megoldás nem abban keresendő, hogyan tudjuk a sofőröket kiiktatni a társadalomból, hanem például a gépjárművek és a közlekedés korszerűsítésében és fenntarthatóbbá tételében.

A szerző saját értékvilágát azzal próbálja alápolcolni, hogy véleménye szerint a társadalomnak is ez az érdeke, a bolygónak is ez az érdeke és a gyereknek is ez lenne az érdeke. A társadalmat szerencsére viszonylag könnyű erről megkérdezni, de mérget nem vennék rá, hogy a többség a szerzővel értene egyet ebben a kérdésben. Sajnos a bolygó érdeke számomra egy értelmezhetetlen szókapcsolat, ellenben abban egészen biztos vagyok, hogy sem Vági, sem más nem konzultált még a kérdésben a meg nem született gyermekekkel.

A szerző a Klímapolitikai Intézet vezető kutatója