Velünk maradt idők illata

Nem volt csoda, hogy a ronggyá amortizált első polgári kabinet helyére 1994-ben Horn Gyuláék tudtak lépni.

Budapest, 2007. július 6. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke (j) köszönti Horn Gyulát, az MSZP volt elnökét, volt miniszterelnököt (k) 75. születésnapján a Magyar Nemzeti Galériában, amikor ünnepséget rendeznek magas rangú külföldi vendégek, kormánytagok, képviselõk, a magyar kulturális, köz- és üzleti élet jeles személyiségei részvételével. Balra Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, az MSZP elnöke. MTI Fotó: Kovács Attila Fotó: Kovács Attila

Sokan cöccögnek-nyünnyögnek, hogy miért kell „egészpályás letámadást” indítani a széles értelemben vett kormányoldal részéről, miért kell folyamatosan csak harcolni, konfliktust keresni, ütközni ott, ahol békesség is lehetne. Sokan „stílusproblémákról” értekeznek, arról, miért kell „szellemi térfoglalásról”, „kultúrharcról” beszélni – és ilyeneket csinálni –, mikor már a tizedik évén is túl van a jelenlegi kormányzat. Sokan – szándékosan – úgy állítják be, hogy az a „felállás”, ami volt (és részint ma is van) egyes releváns társadalmi alrendszerek tekintetében, az a normális status quo, és egy valódi demokrata nem a „közösen kialakított keretek” felszámolására törekszik, hanem a „párbeszéd” előmozdítására.

Sokan ezt el is hiszik, és eltartott kisujjal fordulnak el, amikor nemcsak a politikában, az államigazgatásban, de a kultúrában, a médiában, az akadémiai szektorban, a think-tankek világában is valóban komoly változások zajlanak – mert a harminc (de inkább több) éve hallgatott mantra alapján úgy gondolják, hogy ami a „maga módján” kialakult Magyarországon a rendszerváltoztatás után, az a társadalmi konszenzust tükrözi. Hogy az állami szervek, az egyetemi szféra, a kultúrafinanszírozás, a médiapaletta, a gazdasági hinterland működése kiegyensúlyozott, hiszen „történelmileg így alakult”, úgy tanultuk meg a Nyugattól, hogy ez így demokratikus, ezért mértékadó.

A helyzet azonban persze nem így fest, és bár hihetjük azt, hogy mindenki nagyon is tisztában van az „ellopott rendszerváltás” lényegével, nem élhetünk buborékban, bízva abban, hogy mindenki érti, hogyan is alakult ki az a posztkommunista status quo, melynek lebontása – szerencsére – a szemünk előtt zajlik, és oly sok kritikát kap; melytől modora, nyersesége miatt oly sokan ódzkodnak.

Mindez igazából annak a következménye, hogy a hatalmát átmentő szocialista nómen­klatúra-elit nemcsak az államigazgatásban és a politikában, de a populáris nyilvánosság tereiben is megőrizte domináns pozícióit – és e szónoki emelvényről folyamatosan sulykolt szellemi indoktrinációval legitimnek, sőt kívánatosnak állította be a valójában változatlanságot hozó változási folyamat eredményeit. De akkor lássuk a medvét!

Annak megértéséhez, hogy ­miért van ma, illetve 2010 óta a valóban sok területet (alkotmány, filmművészet, egyetemek, tehetséggondozás, média stb.) érintő rendszer-átalakításra és a korszakváltás előkészítésére szükség, ahhoz nemcsak 1990-ig, de talán még távolabb kell visszamennünk az időben, és szélesebb földrajzi spektrumot kell szemügyre vennünk. Az egykori keleti blokk kommunista etho­szával szimpatizáló, illetve az ő kezüket a békés átmenet közben fogó nyugati hangulatklíma – mely jelentős mértékben segített a posztkommunisták számára erősen lejtő, új „liberális” intézményrendszerek kialakításában és azok legitimálásában – ugyanis nem egyik percről a másikra alakult ki a Szovjetunió végnapjaiban.

A kommunista rezsimekkel élesen szemben álló thatcheri, reagani vagy kohli irányvonal mellett ugyanis számosan voltak nyugaton, akik valami megmagyarázhatatlan, utópisztikus hitbe vetett vonzalomtól fűtve legfeljebb csak a gyakorlatba rosszul átültetettnek, de semmiféleképpen sem horrorisztikusnak tekintették a marxizmust. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, nehezen megfejthető, de a Szovjetunió már az 50-es évektől kezdve jelentős anyagi, politikai és persze szolgálati eszközökkel segítette a nyugat-európai (és amerikai) baloldali, „rózsaszín kommunista” mozgalmakat, az olasz, francia vagy nyugatnémet értelmiség és politikum jelentős része (cserében?) pedig igyekezett megértéssel lenni Moszkva és csatlósállamai iránt.

A nyugati kényelemből persze könnyű volt a Lajtán túlra eljuttatott szocialista propaganda iránt lelkesedni és a helyben fogyasztott egyéni jogok élvezete mellett áhítattal vágyakozni azokra a „kollektív jogokra”, melyeket – állítólag – a szovjet rezsim biztosított vazallusainak. A nyugati elit és értelmiség egy jó része tehát kifejezetten előnyös politikai kompromisszumnak tartott (volna) egyféle „demokratikusan szocialista” kiegyezést, melyet viszont a Szovjetunió gazdasági versenyben történt összeomlása kiiktatott a lehetséges forgatókönyvek közül. A „reformkommunisták” irányába tanúsított szimpatizáló testtartás azonban megmaradt, így kifejezett érdekké vált, hogy a KGST-világban a rendszerváltoztatás a „stabilitásra” és a „szakmaiságra” – mely nyilvánvalóan a pártállami elitek kezében volt – hivatkozva és azokra alapozva menjen végbe.

Így történhetett meg, hogy a vezető elvtársak a békés átmenet közepette az azt megelőző évtizedekben felhalmozott politikai tőkéjüket gazdasági és kulturális tőkévé tudták transzformálni, hogy állampárti hatalmukat így mentsék át a formálisan versengőnek nevezett demokratikus korszakba. Tellér Gyula talán annyiban tévedett, mikor már a 90-es évek elején ezekről a „megalvadt struktúrákról” beszélt (tudniillik hogy a politikai rendszerváltás ellenére tovább él a Kádár-rendszer), hogy ez nemcsak a mikro-, hanem a makroszintre is igaz volt.

Antall József kamikaze kormánya ebbe (és persze saját jólneveltségéből fakadó naivitásába) bukott bele, hiszen nyilvánvalóan lehetetlen volt úgy polgári politikát folytatni, hogy államtitkári szinttől lefelé ugyanazok ültek a miniszté­riumokban, mint 1990 előtt. Az előbb említett „tőketranszformálásnak” az is része volt persze például, hogy a korábban az állam, az MSZMP, a szakszervezetek tulajdonában álló teljes magyarországi nyomtatott sajtót (ami akkoriban a politikai nyilvánosság jókora szeletét jelentette) úgy privatizálták külföldi befektetőknek, hogy a deal szerint a szerkesztőségek a helyükön maradhatnak.

A számos területen megtartott „kemény hatalom” mellett az ilyen „puha hatalommal” szemben is fel kellett volna vennie a harcot az MDF-nek – mely médiahelyzetet akkor természetesen „kiegyensúlyozottnak”, az Antallékat a legválogatottabb fasiszta jelzőkkel ellátó hangadóit pedig „mértékadónak” és „függetlennek” nevezték. És a „nagy kép” a társadalom számára az volt, hogy hát demokráciában élünk, ha ilyen a politikát körülölelő szellemi-intellektuális környezet, akkor az is biztos demokratikus.

Nem volt tehát csoda, hogy a ronggyá amortizált első polgári kabinet helyére 1994-ben Horn Gyuláék tudtak lépni – hiszen lehet, hogy a jobboldal kormányon volt, de hatalmon nem. A négyéves szocialista–liberális kormányzás nemcsak azt tette nyilvánvalóvá, hogy az SZDSZ igazából sosem volt antikommunista – lám-lám, a „független demokratikus erők” bármelyik szélsőséggel hajlandók összefogni konzervatív, polgári pártok ellenében –, de megindulhatott az 1990–1994 között elért minimális eredmények lebontása is, hiszen visszajöttek azok, akik valójában el se mentek.

Csak a politikai körülmények rendkívül szerencsés együttállásán múlt, hogy ’98-ban nem újabb Horn-kormány alakult (ne feledjük, a választást országosan az MSZP nyerte meg), azonban az első Orbán-kabinet elhitte, hogy a kormányon maradáshoz és a majdani hatalomra kerüléshez elegendő jól kormányozni az országot, másra nincs szükség.

Nagyobb számokat azonban mindig lehet ígérni, így kerülhetett (újra vissza) Medgyessy Péterrel 2002-ben a „jóléti rendszerváltást!” hagymázas bonmot-jával a posztkommunista elit, mely az azt megelőző négy évet egész szépen átvészelte jól megőrzött államon kívüli állama sáncai mögött. Olyannyira, hogy a KISZ KB utolsó első titkáraként állítólag új szeleket hozó Gyurcsány Ferenc vezetésével 2006-ban még magabiztosabban győzött a ballib koalíció, és olybá tűnt, hogy a kormányon és hatalmon is lévő erők helyzete megingathatatlan.

Nemcsak azért, mert ők birtokolták a végrehajtó és törvényhozói jogköröket, hanem azért is, mert mindenki természetesnek tekintette, hogy a nyilvános közbeszéd, ízlésformálás ezeken kívüli fórumai, platformjai is feléjük lejtenek. Minden vélhetően így is maradt volna, ha nem szivárog ki az őszödi beszéd, de a 2006-os brutális rendőrterror balos sajtó és megmondóemberek általi keretezése is csak azt mutatta fel, hogy a narratívaalkotás képessége még mindig az ő kezükben van. Hol voltak akkor a kiváló nyugati értelmiségiek, európai parlamenti jelentéstevők, független újságírók, NGO-k vagy könnyes szemmel a kamerába néző művészek, amint jogállamisági eljárást és felelősségre vonást követeltek?

Azonban míg a magukat eliteknek kikiáltó elitek szeme sem rebbent, a 2010-es választásokon a Fidesz–KDNP elsöprő sikert aratott, és megkezdődött a szűken vett pártpolitikán kívüli vagy azon túli építkezés is. Mindez nem azt jelenti természetesen, hogy a jobboldal „elfoglalja” a civil szektort, az alkotmánybíróságot vagy a médiát, pusztán azt, hogy a 2010-et megelőzően átmentett-felépített és semlegesnek beállított, valójában nagyon is egypárti, korábban már-már abszolút befolyást jelentő monolit képződményeket megtörik, hogy legalább egyensúlyi állapot irányába mozduljon el az inga.

Korábban nemcsak azért nem lehetett beszélni „kultúrharcról” – pontosabban a kultúráért folyó harcról –, mert az nem volt eléggé européer hozzáállás, hanem mert egyszerűen nem volt, aki jobboldalról megvívja azt. Ahhoz pedig, hogy fel lehessen menni a pástra és meg lehessen küzdeni a (jogtalan) helyzeti előnyből induló balliberális oldal lánglelkű folyosófantomjaival, eszköz és felület kell. Ez mindig jusson eszünkbe, mielőtt a „valódi konzervatív alternatívára” áhítozva nyünnyögni kezdenénk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója