A szivárványhegyeken túl

Egyre erősödik a tiltakozók hangja és nő a támogatók sora a gyermekek védelmében hozott, elsősorban a pedofil bűnelkövetőkkel szemben megszületett magyar jogszabály kapcsán. A legfőbb kritikát a homosze­xualitás népszerűsítése, megjelenítése elleni fellépés, illetve az iskolai „érzékenyítő” oktatással kapcsolatos szigorúbb szabályozás váltotta ki. Most tegyünk egy lépést hátra, és nézzük meg azt a bizonyos „big picture”-t.

A gyermekek neveléséért, így a szexuális felvilágosításáért is elsősorban a szülők felelősek. Ők határozhatják meg, hogy a felügyeletük alatt álló, nem nagykorú utó­daik milyen információk alapján ismerhetik meg a szexualitással kapcsolatos ismereteket, méghozzá a szülők – az alaptörvényben is védett módon – vallási-morális és világnézeti meggyőződésüknek és szabadságuknak megfelelően. Ez azt is jelenti, hogy egy szülő végső soron nem kényszerítheti az osztályba járó másik gyermeket, hogy olyan „érzékenyítésben” részesüljön, amilyet annak szülei nem fogadnak el. Ezt ráadásul nem más, mint az ENSZ gyermekjogi egyezménye (CRC) mondja ki, kijelentve, hogy a szülők és nem a kormányok vagy az iskolák felelősek a gyermekek szexuális oktatásáért.

Ezen túlmenően az ENSZ-egyezmény szerint a gyermekeknek joguk van saját identitásukhoz, hivatalos nevük, nemzetiségük és családi kapcsolataik nyilvántartására és ahhoz, hogy kik ők. A gyermekek identitását senki sem veheti el. De ha ez mégis megtörténik, akkor a kormányoknak segíteniük kell a gyermekeket abban, hogy visszaszerezzék eredeti identitásukat. A gyermekeknek joguk van használni a saját nyelvüket, kultúrájukat és vallásukat – még akkor is, ha ezeket a legtöbb ember nem osztja az adott országban –, és ez fordítva is igaz a többségre nézve. A kormányoknak meg kell védeni a gyermekeket az erőszaktól, a bántalmazástól és attól, hogy bárki elhanyagolhassa őket. A gyermekeknek joguk van ahhoz is, hogy megvédjék őket minden másfajta kizsákmányolástól (kihasználástól) is, még akkor is, ha ezeket az egyezmény külön nem is nevesíti. A magyar jogszabály ráadásul egy uniós irányelv (a gyermekek szexuális bántalmazása, szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2011/93/EU irányelve) alapján született, így kíváncsi vagyok rá, hogy ezek után vajon milyen jogi kételyek merülhetnek fel.

Miért? Relatíve kevés szó esik a felháborodás viharában arról, hogy a jogszabály tartalmazza a „születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés” népszerűsítésének a tilalmát is a gyermekek esetében. A nemváltás súlyos és valóban embert próbáló döntés. Bár Joe Biden még elnökjelöltként a kampányban egy nyolcéves (!) kislány – aki transzneműként definiálta magát az anyja szerint – kapcsán azt mondta, hogy szorgalmazni fogja azt, hogy a gyermekek vállalhassák új identitásukat, nagyon is kérdéses a koherencia a jogrendszer tekintetében. Például egy nyolcéves gyerek megváltoztathatná a nemét, ha akarja, de szavazni nem szavazhatna, vagy házasodni sem házasodhatna. És nem véletlenül: a gyermek attól gyermek, hogy a törvény szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, éppen a korlátozott belátási képessége miatt – miközben természetesen vannak koraérett zsenik is, ám egy normarendszert nem lehet a kivételekre építeni.

Az elmúlt héten a témában újabb ügy borzolta a kedélyeket. Az új-zélandi súlyemelő-szövetség bejelentette, hogy a tokiói olimpiá­ra utazó ötfős súlyemelőcsapatban a három női versenyző között szerepel a 43 éves Lau­rel Hubbard, aki férfiként született, de immáron nőként fog súlyt szakítani. Bár Hubbard még csak a 16. helyen áll a női súlyemelők világranglistáján, eddig komoly tapasztalatokat szerzett versenyzőként, mert 35 éven keresztül férfiként élt Gavin néven, és a fér­fiak között fejleszthette a testét. 2014-es nemváltó műtétje után a 2017-es világbajnokságon ezüstérmes lett a nők között.

A született nők ezzel útelágazáshoz értek, ugyanis ilyenkor nem lehet eltekinteni attól, hogy az emberi csontvázra rakódott átlagos izomtömeg a nők esetében 21 kg, míg a férfiaknál 33 kg. A fő kérdés immáron az, hogy a nők egy újabb üvegplafonnal szembesülnek-e a XXI. században. Az egyébként nyíltan homoszexuális Martina Navratilova, egykori világelső cseh–amerikai teniszezőnő is azt szorgalmazza, hogy lényegében a feminizmus kerüljön újra reflektorfénybe, kerüljön vissza a helyére éppenséggel a nők jogainak a védelme érdekében. Navratilova vitatta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2015. novemberi döntését, miszerint a magukat férfinak valló nők korlátozás nélkül rajthoz állhatnak a férfiaknak rendezett sportversenyeken, míg fordított esetben, a férfiből lett nőknek bizonyítaniuk kell, hogy az első versenyt megelőző 12 hónapban és a verseny során a megadott határérték alatt van a tesztoszteronszintjük. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 2019-ben úgy határozott, hogy már elegendő mindkét nem esetén csupán nyilatkozni a nemről, és immáron nem szükséges a nemzeti jogi elismertség a versenyzéshez sem. 2020 elején az egyik legbefolyásosabb amerikai feminista társaság, a Női Felszabadítási Front (Women’s Liberation Front) egy új akciót indított el. A szervezet a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak címzett, Mentsük meg a női sportot! (Save Women’s Sports) néven nyílt levelet adott ki azért, hogy a mostani tokiói olimpián nemváltoztató eljárásokon átesett férfiak ne állhassanak rajthoz a női versenyeken.

A tokiói olimpiát támadó amerikai feministákkal szemben az Emberi Jogok Európai Bírósága már más úton jár, de ez sem volt mindig így. 1986-ban még többségi bírói vélemény volt a Rees versus Egyesült Királyság ügyben az, hogy amennyiben elismernék a transzneműek jogait, akkor ez alapvetően változtatná meg a társadalmi és szociális nyilvántartási rendszereket, jelentős problémákat okozva. Itt még azt mondták, hogy a hagyományos családmodell az ellentétes neműekre épül, és annak szabályozása szuverén állami feladat. 2002-ben a Christine Goodwin versus Egyesült Királyság ügyben már a bíróság is megváltoztatta álláspontját, amikor kimondta: „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése”, hozzátéve azt is, hogy „nincs jelentős közérdeksérelem, ha a panaszos jogát elismerik”. Sőt, mindössze két éve, 2019. május 25. óta az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a transzneműséget kivette a mentális rendellenességek kategóriából a betegségek osztályozásakor.

Nagyon furcsa világban élünk, ha már Navratilova és a radikális feminista szervezetek is tiltakoznak az LMBTQ-mozgalom legújabb „sikerei” miatt. De miért fontos a refeminizmus az európai uniós jog tekintetében is? A lisszaboni szerződés mellékletét képező, 2009. december 1-je óta hatályban lévő és az EU elsődleges jogát képező, az Európai Unió alapvető jogokról szóló chartája 3. cikkelyének az 1. pontja kimondja, hogy mindenkinek joga van teste sérthetetlenségéhez. A charta 21. cikkelye rendelkezik a megkülönböztetés, ideértve a genetikai tulajdonság, születés és fogyatékosság alapján történő megkülönböztetés tilalmáról. De hogy ezek a fogalmak valójában mit is jelentenek a biotechnológia fejlődésekor, miközben a nemváltó műtétek egyre jövedelmezőbb – akár húszmillió forintot érő beavatkozásokat végző – iparágat is jelentenek, egyre kevésbé lehet tudni.

Az alapvető kérdés ma nem más, mint hogy a genetikai nőknek biztosítani azt, hogy nem éri hátrány őket az életben azért, mert éppen nőnek születtek. Egyre több akadály szűnik meg az emberi test vonatkozásában, hiszen ma már az ember és az állat közti határvonal is megkérdőjeleződhet az egyre fejlettebb géntechnológiának „köszönhetően”, miközben az emberi fajnak sincs konszenzusos definíciója.

Száz éve az eugenika hódított a fejlett Nyugaton, ami azt a hamis ígéretet hozta el, hogy a beteg, fogyatékos ember tudományosan kijavítható, ami egyben a hitleri fajelmélet alapjává vált néhány évtizeddel később. Nagy kérdés, hogy ez a mai, új szemlélet mégis hova fog vezetni a tudomány határtalan lehetőségeinek a birtokában.

A szerző ENSZ emberi jogi szakértő, NKE-tudományos főmunkatárs

(Bortókép: PEXELS)