Álproblémák csapdájában a közélet

Egyedül az lehet a mérce a közéleti szerepvállalásban: ki tudja ténylegesen jobban szolgálni a hazáját.

Szivárványszínű lobogókat osztogatnak a müncheni stadion előtt szerda este EPA/Lukas Barth-Tuttas Fotó: EPA/Lukas Barth-Tuttas

Nem értem a társadalmat. A világ tele van óriási problémákkal, kihívásokkal. Hőség, járványok, vízhiány, lelki bajok tömege a társadalomban, elmagányosodás, migráció, háborús feszültségek, konfliktusok… Véres bosszúk, agresszív cselekmények, fenyegető nukleáris veszélyek. A tengerek szennyeződése, a hulladékfeldolgozás megoldatlansága, fajok kipusztulása. Az élelmiszerek méregtartalma, a meddőség terjedése. A mesterséges intelligencia veszélyforrásai, a kiszolgáltatottság növekedése. Még mindig nagy nyomor egyes térségekben, rétegekben. A jövedelemaránytalanságok soha nem látott mértéke. A fejlett világ elöregedése, a fiatalok elbizonytalanodása. Eszmei, értékrendi vákuum, ami helyet ad a torz cselekvéseknek.

Ehelyett a véleményvezérek mondvacsinált témákat turbóznak fel. Nemzetközi intézmények folytatnak iszapbirkózást egymással és egyes államokkal a pedofilellenes törvény témájában, az UEFA az EU-val szivárványkivilágítás ügyében. LMBTQ-érzékenyítések. A társadalom hergelése a gyermekfedezetű nyugdíj gondolata ellen. E témák egy harsány kisebbséget érintő kérdések, de úgy erőltetik rá a médián keresztül a társadalomra, hogy szinte úgy tűnik, a többség akarja ezek vitatását. Minden átpolitizálódik: a társadalom megosztottsága egyre fokozódik. Vagy fehér, vagy fekete minden dolog. Attól függ, ki mondja. S már az is bűn, ha valaki azt mondja, minden élet számít.

Pedig közben az átlagembert véges életének a rövid szakaszaiban egészen más problémák aggasztják. Olyasmik, hogy hol talál munkát, milyen jövedelemből tud megélni, s lehet-e egy életet úgy eltölteni, hogy az ember közben szeresse, amit csinál. Hogy lesz-e párja, vannak-e közösségek, ahol rátalálhat, lesz-e gyereke, nem jönnek-e járványos kórok, amelyek az emberi kapcsolatokat lenullázzák, a gyermekvállalást is kockázatokkal terhelik. Hogy talál-e gyermekének olyan iskolát, ahol elhivatott pedagógusok nevelik, s ahol felkészülhet egy tartalmas felnőttkorra. Hogy vajon a felnőtt korosztályban magára marad-e az egyén betegségében és öregségére; vagy muszáj lesz-e kórházban, egyedül, teherként a személyzet számára vegetálnia, s keservesen távoznia végül a világból. Hogy lépést tud-e tartani a rohamos technikai haladással, amelynek vannak természetesen óriási előnyei, de hátrányai is. Tömegek maradnak analfabéták a modern eszközök használatát illetően, s ezáltal nő a kiszolgáltatottságuk.

Nem értem az emberiséget. Miért nem ezekkel a nagyon fontos kérdésekkel foglalkozik? Miért nem abban versengenek a közélet szereplői, hogy kinek van jobb ötlete, javaslata a megoldásokra? Vagy csak hitegetik a „jónépet”, hogy jó lesz ám nekik, ha hatalomra kerülnek. Most azonban még nem árulják el, nehogy „lenyúlja” programjukat a politikai ellenfél. Aztán később kiderül, hogy valójában nincs is tele ötletekkel a tarisznya.

Kedves közéleti hölgyek, urak! Elő a farbával! Mondják ki, mit csinálnának jobban! Nemcsak azt, mit kellene lerombolni, hanem mit kellene építeni és milyen garanciával. A versengés előre visz, de a szélsőséges megosztottság és a demagógia csak pazarolja az energiákat. Ne legyünk hát a civódó magyar, még ha nem is reális az egymás keblére borulás! Egyedül az lehet a mérce a közéleti szerepvállalásban: ki tudja ténylegesen jobban szolgálni a hazáját. Mi meg, a „jónép”, ne hagyjuk magunkat félrevezetni, álproblémák csapdájába csalni. Próbáljunk meg minél alaposabban tájékozódni – nem lesz könnyű feladat –, és józan paraszti ésszel mérlegelni a dolgokat! Ne hagyjuk kioktatni magunkat a kommunizmus eszméiből, hisz többségünk átélte azokat, s tudja, hogy mára már mennyire megváltozott a világ! De mi még emlékszünk arra, amit Lajtán túli barátaink csak hallomásból ismernek. A jogállam igazi megcsúfolására, a szem-fülbetegség járványára, amikor nem azt hallottuk, amit láttunk, és nem azt láttuk, amit hallottunk. Amikor rettegni kellett a fekete autótól és a vasárnapi misét megfigyelő ügynököktől.

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek!” – mondjuk hát Dsida Jenővel. Nemcsak elszakított testvéreinket, de a múltunk nehéz örökségeit se feledjük! Örüljünk szabadságunknak, hisz csak nemrég volt – bár már harminc éve –, hogy az „ideiglenesen” hazánkban tartózkodó orosz megszállók itt hagyták az öröklakásaikat… Éljünk okosan ezzel a szabadsággal! És koncentráljunk a valós problémák megoldására, amit helyettünk, higgyük el, senki nem fog vállalni!

A szerző közgazdász, professor emerita

(Borítókép: Szivárványszínű lobogókat osztogatnak a müncheni stadion előtt szerda este. Fotó: EPA/Lukas Barth-Tuttas )