Legutóbb azt találtam írni, hogy az amerikai kivonulás utáni Afganisztánból valószínűleg érkezik majd néhány olyan fotó, amelyekre könnyedén ráaggathatjuk az ikonikus jelzőt. Hamar megjött az első. A képen az látható, hogy valakik a kabuli reptérnél egy csecsemőt adnak/dobnak át a szögesdrót felett az amerikai katonáknak. A történet a következő. A tálibok elől menekülő afgánok ezrei gyűltek össze a repülőteret elválasztó betonfalnál, hogy bebocsátásért könyörögjenek az éppen szolgálatot teljesítő tengerészgyalogosoktól. Aztán egyszer csak valaki felkapott egy csecsemőt, és átlendítette az akadályon. A gesztus, a mozdulat egyértelműen arra utalt, hogy ha már minket nem, legalább őt. Hogy ő legalább ne itt. Alighanem csepp a tengerben, csak éppen nem lehet minden gyereksors mellé fotóriportert állítani. Az meg, hogy mi játszódhatott le abban, aki adta és abban, aki elkapta azt a gyereket, számunkra felfoghatatlan.
A tálibok mindeközben játékos kedvükről adnak tanúbizonyságot. Önfeledten hancúroznak, ha a kezük ügyébe kerül egy dodzsempálya, és ha úgy hozza az élet, egy kis performanszért sem mennek a szomszédba. Van egy másik ikonikus kép is, ugyanis. Sok van persze, de most legyen éppen ez. A fotográfián hat amerikai tengerészgyalogos látható, amint éppen elhelyezik az Amerikai Egyesült Államok nemzeti zászlaját a Szuribacsi-hegy tetején, Ivo Jimán, a csendes-óceáni háború utolsó napjaiban (lásd még Clint Eastwood idevonatkozó megközelítéseit). Az időpont 1945. február 23. A kép készítője, Joe Rosenthal még abban az évben Pulitzer-díjat kapott.
Utóélet 1. Ez a fotó szolgált modellként az amerikai tengerészgyalogosok háborús emlékművéhez, amelyet 1954-ben avattak fel. Utóélet 2. 2009-ben az amerikaiak beállították a híres fotót, amikor a tengerészgyalogosok egy afgán zászlót emeltek egy korábban a tálibok által birtokolt völgy fölé. A jelentős hadműveletet lezáró képet aztán plakátokon mutogatták szerte Afganisztánban. Utóélet 3. Tizenkét évvel később a tálibok ugyanabban a völgyben elkészítették a fotó parafrázisát, katonáik amerikai felszerelésben, a saját zászlajukkal pózolnak. Egyébként ez az ötlet azonkívül, hogy a klinikai szakpszichológusoknak alighanem az összes verzióról lenne mondanivalójuk, azt a vélekedést látszik igazolni, mely szerint a tálibokat ma már nem csupán úgy kell elképzelni, amint az az Amélie csodálatos életében elhangzik, hogy egy félhülye kaspóval a fejükön bolyonganak a hegyekben, Kalasnyikovot szorongatva és kecskéket noszogatva, hanem komoly stratégákkal és PR-szakemberekkel erősödtek.
