A középkorúak még emlékezhetnek rá: volt Budapesten a könnyű műfaj színpadain egy népszerű konferanszié – ma úgy mondanánk: sztendapos – , Kellér Dezső. Összehúzott függöny előtt jelent meg, általában kicsit széthúzta, és jellegzetes, enyhén rekedtes hangon elkezdte: „Kedves közönség!” Egyszer, amikor ugyancsak sportvilágesemény napjait éltük, arról beszélt, hogy a világ legnagyobb hegedűművésze a műértő szakma meg a nagyközönség szerint is Yehudi Menuhin, a második pedig Jasha Heifetz. Hallgatjuk, kedves közönség – mondta – rádión, nézzük tévében az eredményeket, örülünk, ha a magyar sportoló nyer és aranyérmet akasztanak a nyakába, de fanyalgunk, ha „csak” ezüstöt kap. Nos, Kellér ehhez azt tette hozzá, hogy ő nagyon boldog lenne, ha úgy tudna hegedülni, mint az „ezüstérmes” Jasha Heifetz. Ha tehetséges lenne, és az adottságait kitartással, szorgalommal olyanná tudná fejleszteni, hogy a világ hangversenytermeiben ünnepelnék – merthogy a „második helyezett” Jasha Heifetz ilyen. Ez a hasonlat akkoriban gyakran emlegetett példázat volt a közbeszédben meg a sajtóban is.
Visszatérve napjaink mindent jobban tudó foteldrukkereihez, érdemes lenne megkérdezni tőlük nem csak azt, hogy vállalnák-e a rengeteg hajnali edzést, az edzőtáborozásokat, a verejtékes súlyzózást, a kimerítő futásokat, szóval nem csak ezeket. Viszont elgondolkoztak-e már azon, hogy választott foglalkozásukban, szakmájukban, amit művelnek: a világ legjobbjaihoz tartoznak-e? Mert akik most ott vannak Tokióban és futnak, úsznak, vívnak, birkóznak vagy éppen hegyikerékpároznak, bizony abban, amit csinálnak, legjobbak a világon. Akkor is, ha némelyikük „csak” ezüstérmes.
A szerző újságíró
Borítókép: Az ezüstérmes Siklósi Gergely a férfi párbajtőrözők egyéni versenyének eredményhirdetésén. Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!