– Az angolszász világban azt tanítják, egy jó beszédben van legalább három vicc, temetési beszédben egy is elég. Én ma semmi ilyet nem fogok tenni. Ezért nemcsak Ferguson professzor úr Christ Church College-ának a retorikai vizsgáin nem mennék át, hanem a vele szemben található, sokkal szerényebb college vizsgáján sem, ahol én is eltölthettem néhány szép és szabad hónapot. Ezért hallgattam barátsággal, de szomorúan mindazt, amit főelőadónk, Niall Ferguson ma itt a nyugati akadémiai világ állapotáról elmondott. 

Most arra vállalkozom, hogy szellemi ívet húzzak vendégszónokunk gondolataitól a nyugati világ és Közép-­Európa állapotán keresztül az önök személyes jövőjéig. Rövidebb lesz, mint amilyen ijesztőnek első hallásra tűnik.

Először is köszönöm a meghívást, örömmel fogadtam. Örömmel fogadtam elsősorban önök, a hallgatók ­miatt. Örülök, hogy láthatom önöket, és elmondhatom, miért fontos Magyarország számára az önök személyes teljesítménye, az elkötelezettségük és az a törekvés, hogy kiválóak legyenek. Elmondhatom most személyesen, milyen páratlanul nehéz és nagyszerű évtizedek várnak az önök nemzedékére.

Örömmel fogadtam a fölkérést a főelőadónk személye miatt is. Könyvei rendkívüli jelentőségűek voltak a számomra. Hiszen végül is mi a politikai vezetők feladata? Végső soron az, hogy segítsék saját népüket, hogy fölkészülhessen a rá váró kihívásokra. De ez a munka csak akkor végezhető el, hogyha a vezetők tudják, értik, de legalábbis sejtik, hogyan formálódik majd a bennünket körülvevő világ. S miután ezt senki sem tudhatja biztosan, ezért szellemekre, nagy formátumú szellemekre van szükségünk, akiknek egymással is vitatkozó véleményéből a politikai vezetők kihüvelyezhetik a jövő legvalószínűbb forgatókönyvét, és ezt a víziót munkájuk középpontjába állíthatják. Mai főelőadónk munkái, könyvei, magyarul is megjelent könyvei komoly segítséget és erőteljes inspirációt jelentettek a számomra.

A Nyugat és a többiek című könyvéből értettem meg például, hogy a Kelet és Kína felemelkedésében nincsen semmi rendkívüli. Az emberiség történetét áttekintve az a logikus, ha a világgazdaság centruma Keleten van. Az a tény, hogy a XXI. század Ázsia százada lesz, egyáltalán nem az ördögtől való. Persze lelkileg megviseli a szellemi elsőségére oly büszke Európát és a világ gazdasági és katonai vezetéséhez szokott Egyesült Államokat is. Inkább az a megfejtendő kérdés, amit aztán a professzor a könyvében meg is fejtett, hogyan volt lehetséges, hogy négyszáz évig a Nyugat járt a világ előtt és a Nyugat állt a világ élén? Ez az, ami inkább magyarázatra szorul.

Megértettem, hogy a technikai eszközökön, újszerű intézményeken, tudományos felfedezéseken túl, illetve mögött mindvégig ott volt a Nyugat kivételesség- és küldetéstudata is, amely inspirációt és önbizalmat adott. Az a meggyőződés, hogy a nyugati embernek feladata van a világban és a világgal, és cselekednie kell, hogy ezt a feladatot teljesítse, beteljesítse. Tudjuk persze, hogy a nyugati küldetésnek szellemi, spirituális alapjai vannak, amelyek a kereszténységben találhatók. „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet” – hangzik a parancs Máté evangéliumában. Ez a felfogás, ha megváltozott formában is, de tovább élt Nyugaton a felvilágosodás, a humanista embereszmény, az emberi jogok és a modern természettudomány felismerései­nek időszakában is.

A megkérdőjelezhetetlen fejlődés és a fényes sikerek időszakában még a nyilvánvaló tévedések, melléfogások és súlyos fogyatékosságok ellenére is hosszan kitartott az a meggyőződés, hogy a nyugati civilizáció és a Nyugat küldetésének mérlege alapvetően pozitív. Valami azonban megváltozott a XXI. század elejére. És ez éppen akkor történt, amikor az angolszászok vezette Nyugat a legfényesebb győzelmét könyvelhette el azzal, hogy megnyerte a hidegháborút. Ahogy professzor úr legújabb könyvében oly érzékletesen leírja, az apokaliptikus hangulat egyre inkább jellemzi a nyugati társadalmak gondolkodását. Valóban komoly, sőt súlyos kihívások érik a nyugati civilizációt.

Amerikában a konzervatívokat és gondolataikat kiiktató liberális hegemónia után az ott, náluk woke-nak nevezett neomarxizmus veszi át a gondolat- és gondolkodásformáló intézmények irányítását. Európában sok száz év óta a Földközi-tenger két partján a hol többségében keresztény, máskor többségében muzulmán embertömeg hullámzása szabja meg az élet rendjét. 

Most egy muszlim demográ­fiai, politikai és gazdasági dagályt, áradatot indítottak el, új helyzetet teremtve Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban, Németországban és Ausztriában, vagyis először az euró­pai történelem során Hispánia fölé, északra is sikerült betörni. 

Úgy tűnik, a Nyugat a „nagy víz” egyik partján sem képes adekvát politikai válaszokat adni ezekre a problémákra. És ehhez jön még Ázsia és a nem nyugati társadalomszervezési formák expanziója és látványos sikerei.

Bénultság

Mi a magyarázat a Nyugat bénultságára? Mi, közép-európaiak röviden úgy véljük, hogy a Nyugat fokozatosan elveszítette hitét a saját küldetésében. Nem keres többé értelmet a saját történelmében, inkább arról beszél, hogy az nemsokára véget ér. Egyes időszakokat átértelmez vagy kitöröl, egyenesen szégyell, kiiktatandónak ítél, és közben semmit sem tud a helyébe állítani. Akik pedig nem bénultak, hanem nagyon is aktívak, olyan dekonstruktív, szétbontó erők, amelyek jobb lenne talán, ha bénultak lennének. Popper a nyílt társadalom ideológiá­ját megalapozó, azonos című művében azt olvashatjuk, hogy aki saját nemzetének vagy politikai közösségének különleges értéket és történelmi küldetést tulajdonít, az lényegében a nyílt társadalom ellensége, és valójában – ha tudja, ha nem – zsarnokságot épít.

Ez a nézet a II. világháború utáni nyugati gondolkodás talán legnagyobb hatású és leginkább romboló hatású megállapítása. Fontossága rendkívüli, hiszen ma a nyílt társadalom – nyugodtan mondhatjuk – a Nyugat egyetlen, ideológiailag konzisztensnek tekinthető szellemi irányzata. A nyílt társadalom koncepciója azonban megfosztotta a Nyugatot saját értékei­be és történelmi küldetésébe vetett hitétől, és ezzel most, a muszlim dagály, illetve Ázsia felemelkedésének idején meggátolja a Nyugatot, hogy saját küldetését állítsa szembe az üstökösként felemelkedő szellemi és politikai erőközpontokkal. Ez olyan, mintha valaki a tevékeny élet eredményeivel és hibái­val szemben, csak azért, mert ebben az életben voltak hibák, a cselekvésmentes élet lassú elmúlását választaná.

Mi itt, Közép-Európában úgy gondoljuk, hogy küldetés nélkül kudarcra vagyunk ítélve. Nem hisszük, hogy valaki úgy juthat előre, hogy közben elveszíti a hitét abban, hogy amit csinál, az fontos, sőt nemcsak fontos, hanem magasabb értelme is van. Aki elveszíti a hitét a saját kiválóságában és küldetésében, az elveszíti az inspirációt, a jobbra törekvés motivációját is, és végül eljelentéktelenedik. Ez a politikában oda vezet, hogy vezetőnek lenni piti karriert jelent egy nagy sorsban való részesedés helyett. Ha ez bekövetkezik, a vetélytársak elhúznak mellettünk, és az ember vagy a közösség erőtlenségében magára marad. Nem untatom önöket sok ténnyel. Kettőt emelek ki. 2007-ben az Európai Unió részesedése a világ GDP-jéből 25 százalék fölött volt, ez 2020-ra, tizenhárom év alatt 18 százalékra zsugorodott. 2007-ben a világ beruházásainak 81 százaléka Nyugaton történt vagy Nyugatról ment Keletre, és csak 17 százalék volt a keleti forrásból létrejött beruházás a világban. 2019-ből vannak adataink. Ma 31 százalék a Nyugat és 66 százalék a Kelet részesedése. A tények tehát azt mutatják, hogy vetélytársaink, akikben nagyobb a szellemi felhajtóerő, akik jobban szervezettek, hatékonyabban képesek megszervezni magukat, elhúznak mellettünk, nyugati országok mellett. Úgy látom, hogy ma ez a folyamat határozza meg a Nyugat életét. Gazdagok és gyengék. A legveszélyesebb kombináció. A feltörekvők semmi tiszteletre méltót nem látnak bennük, csak a könnyű prédát.

Közép-Európa

Mit válaszol erre a helyzetre Közép-Európa? Mi, magyarok eddig nem veszítettük szem elől a saját küldetésünket. Nehéz is lett volna. Szerencsénk is van, hiszen a világon egyedülálló a nyelvünk, és erre épült egy hatalmas népi és magaskultúra, zene, irodalom, politikai, államszervezési kultúra, sőt művészet is. Meggyőződésem, hogy napjaink vitái a Nyugattal, az egyszerűség kedvéért hívjuk Brüsszelnek, a Brüsszel és Magyarország közötti viták éppen ezen a különbségen nyugszanak. A művelt nyugati közvélemény számára egy politikai közösség, egy nemzet küldetéstudata mára elfogadhatatlan, gyanús, miközben számunkra ez a létezés elemi föltétele, és olyan természetes, mint a levegővétel. A mi kultúránk, a magyar nemzeti kultúra, amely sok száz év óta dokumentált, kezdetei pedig a messze sztyeppei évezredekre nyúlnak vissza, csak bennünk, rajtunk keresztül és általunk létezhet. Nélkülünk örökre elvész az egész emberiség számára. Küldetésnek nem kevés.

S mióta a magyarok a törzsi államszervezetüket létrehozták itt, ahol ma is élünk, ennek mindig csak egyetlen célja volt és van, egyetlen célt követett, hogy az itt élő népekkel közösen megszervezzék a Kárpát-medencét, és biztosítsák az itt élő népek együttélését és gyarapodását. Itt most nem az állami keretek a lényegesek, ha a történet mára vonatkozó tanulságát keressük, az állami keret másodlagos. Ami fontos, a térségben élő népek összeműködése és összeszerveződése.

A Kárpát-medencét megszervező magyarok azért voltak alkalmasak erre a feladatra, mert eleve többnyelvű és színes etnikai összetételű nép voltunk, ahogy az ázsiai sztyeppéken létrejött nomád lovas népek törzsszövetségeinek ez volt a természetes létezési formája. Sok száz éven át a független Kárpát-medence védelme jelentette a mi küldetésünket és hivatásunkat, ne engedjük, hogy beillesszenek bennünket se a német világ, se az ottomán világ politikai, kulturális és állami kereteibe.

A tatár betörések, a muzulmán világ előretörése a középkorban, a náci megszállás, a szovjet megszállás és a kommunista évtizedek keresztényellenes jellege pedig összekapcsolta a Kárpát-medence védelmét és a kereszténység védelmét egy nagy nemzeti, közép-európai, sőt európai jelentőségű hivatásba. Mutatis mutandis hasonló folyamatok játszódtak le tőlünk északra a lengyel világban és tőlünk délre, a Balkán területein is. Ott is olyan népek élnek, amelyek tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az ő dolguk, nemzeti küldetésük és hivatásuk a világban.

Amikor a kereszténységről beszélek, egy kitérőt kell tennem, egy veszélyre híva föl a figyelmet. Amikor kereszténydemokrata politikáról hallunk, tudnunk kell, hogy a kereszténység két dologból áll: a hitből és a keresztény kultúrából, még pontosabban a hit által inspirált és kifejlesztett létformákból. Amikor a politika kereszténységről és kereszténydemokráciáról beszél, az utóbbira gondol. Ugyanis hitbéli kérdésekben a kormányok nem illetékesek. Az üdvözülés és az elkárhozás, amik a hit lényegi kérdései, egész egyszerűen kívül vannak azon a területen, ahol legitim teendője van a mindenkori politikának. Amikor mi kereszténységről és kereszténydemokráciáról beszélünk, akkor azokat a létformákat védjük, amelyek kinőttek a keresztény hit által átitatott társadalmakból. A személyes méltóság, az Isten képére teremtett ember szabadsága, a család úgy, ahogyan a keresztények azt megalkották, a nemzeti közösség és a hitbéli közösségek védelme. Ez a kereszténydemokrata politika veleje, és nem pedig hitelvek és hittételek védelme.

Szívkérdés

A kitérő után visszafordulva a mondandómhoz, tisztelt professzor úr és kedves hallgatók, ez a történelmi folyamat összességében egy a nyugatitól eltérő életfölfogást, nemzeti önérzetet és életeszményeket eredményezett Közép-­Európában. Amikor ma a genderről, a migráció­ról, nemzeti szuverenitásról, Brüsszel veszélyes birodalmi hajlamairól beszélgetek a nyugat-­európai országok vezetőivel, mert lehet velük beszélgetni ilyesmiről a látszat ellenére is, ők úgy értelmezik vitáinkat és véleménykülönbségeinket, mint fejlődésbeli fáziskéséseket. Úgy hiszik, hogy miután a szovjet megszállás ­miatt évtizedekig kimaradtunk a nyugati közösségből, mi egyszerűen csak hátrébb tartunk, de majd biztosan felfejlődünk hozzájuk. Nem értik, hogy valójában egy mély, kulturális, geográfiai, geopolitikai és filozófiai különbségről van szó, amelynek semmi köze az általuk elképzelt történelmi fejlődéshez. Itt, a latin és az ortodox szellem határvonalán, a nyugati és az orosz világ határmezsgyéjén, a keresztény és a muzulmán civilizáció törésvonalán, itt az élet súlyosabb, a tétek mindig nagyobbak, az emberek, a népek és a nemzetek önképe mindig kontúrosabb. Nyugaton egy rosszul meghozott döntés, karrier­választás vagy hibás elvek mentén végzett munka könnyen korrigálható tévedés. Itt, Közép-Európában minden hiba vagy tévedés egyben lehet, hogy az utolsó volt. Itt úgy alakul az élet, hogy a közösség, a nemzet minden tagjának munkája és személyes életteljesítménye összeadódik a küldetésünk teljesítésének nagy közös erőfeszítésébe. 

Minden gyermek újabb őrhely, minden becsülettel elvégzett munka és produktív élet hozzájárulás a nagy közös magyar vállalkozáshoz, a sok száz éves hivatásunk teljesítéséhez. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek. Ezért van az, hogy errefelé minden magyar polgár önérzetesen büszke. Tisztában van saját élete és munkája fontosságával. 

Lehet, hogy kevesen tudják ezt szabatosan kifejezni, de ez nem cáfolja a tételemet, hiszen a küldetésre épülő életfelfogás elsősorban nem ész-, hanem szívkérdés.

Nagy ajándéka ez a sorsnak, ezért élhetünk egy olyan országban, ahol az utcaseprőtől az ipari munkáson és tisztviselőkön át a cégvezetőkig a magyar ember hajlamos úgy tekinteni a munkájára, mint saját személyes hivatásra, amin az élete múlik. Ez fon bennünket rejtélyes módon össze egy közös sorsba, amit úgy hívunk: Magyarország. Akiket ez mélyebben érdekel, azt tanácsolom, amit a nyugati kollégáimnak is szoktam: olvassák Kunderát, esetleg Márait. Vagyis itt, Közép-Európában a hivatás mutatja meg, vajon könnyűnek találtatunk-e, amikor a végelszámolásnál majd megmérettetünk. És ebből fakad az a szinte végtelen önérzet, amellyel a magyar ember a legjelentéktelenebbnek tűnő szellemi, szakmai vitákba is beleáll. S ezért van az is, hogy Magyarországon szinte mindenki politikus. Szakmai hivatását mindenki politikai kérdéssé teszi, hiszen az előző megközelítésben tulajdonképpen az is.

A mindenkori magyar szellemi elit azonban onnan ismerszik meg, hogy nemcsak érzi, hanem tudatában is van ennek a sajátos magyar küldetésnek. Itt érkeztünk meg önökhöz. Ezért – összhangban a saját szakmai karrier­céljaival – a szellemi emberek feladata errefelé, hogy megértsék ezt a küldetést, a közéleti kérdésekben reflektáljanak rá, a küldetés idővel mindig változó formáit és bővülő tartalmát megragadják, leírják és felkínálják a nemzet azon polgárainak, akik más természetű, nem szellemi hivatást űznek. Vagyis a magyar szellemi élet embereinek, ahova önök is tartoznak, az állapota és teljesítőképessége Magyarországon soha nem egyéni, hanem mindig nemzetstratégiai kérdés. Ezen belül is a tehetségek felkarolása, modern szóval a tehetséggondozás a magyar nemzet egyik legnagyobb kihívása és erőforrása.

Vagyis önöknek, a Jóistentől kapott, kiemelkedő szellemi adottságaik okán minősített felelősségük van a magyarok jövőjéért. Ezeregyszáz év súlya nyomja a vállukat. Legyenek érte hálásak, és tegyék, amit tenniük kell!

Borítókép: Facebook/Orbán Viktor