Hatalmas lelkesedéssel és nagy reményekkel vártuk a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kezdetét, a katolikus templomokban már évek óta az esemény sikeréért imádkoztak a hívek. Az ima utolsó sora így szólt: „Add, hogy a készület ideje és az eucharisztikus kongresszus ünneplése egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulását szolgálja.”
Láttuk a magasztos és szent célokat, bíztunk benne, hogy teljesülhetnek, de azért sokakban ott volt az aggodalom, egyesekben pedig talán a félelem is. Az aggodalom és félelem attól, hogy szélsőséges politikai csoportok, LMBTQ-aktivisták vagy vallási fanatikusok – a magas fokú biztonsági intézkedések ellenére – megpróbálnak támadást intézni a világtalálkozó ellen, és megzavarják az eucharisztikus kongresszust. S amikor az aggódók erre gondoltak, talán azzal is bizonygatták rossz érzésüket, hogy „az ördög nem alszik”. Nos, most, hogy véget ért a világtalálkozó, már nyugodtan kimondhatjuk, hogy az ördög jót aludt a kongresszus bő egy hete alatt. S ez még akkor is igaz, ha voltak olyan pillanatok, amikor úgy látszott, a gonosz felébredhet. Így volt ez akkor, amikor a világtalálkozó hivatalos kezdetét megelőző éjszaka a kongresszus egyik mikrobusza halálra gázolt egy fiatalembert. A sajtó egy része ugyanis igyekezett úgy tálalni az eseményeket, mintha ok-okozati összefüggés lenne a baleset és aközött, hogy a kisbusz a kongresszusra érkezett híveket szállított. (Ez már csak azért is gusztustalan volt, mert sajtóhírek szerint a fiatalember a tilos jelzés ellenére rohanhatott a mikrobusz elé.)
Ugyanígy ébredezett az ördög akkor is, amikor a világtalálkozó elején a sajtó egy részének órákon keresztül az volt a fontos a kongresszussal kapcsolatban – csak úgy sorjáztak a hírek –, hogy a Széll Kálmán téri missziós színpad kivetítőjén hibás latin szöveg jelent meg. Emellett igyekeztek azt is hangsúlyozni, hogy a Hungexpo programjait érdektelenség kíséri. Pedig nem volt így, nagyon sok programot telt házas közönség, olykor hat-hétezer ember hallgatott végig.
Aztán valamikor a hét második felében végképp elaludt az ördög, és mély álomba szenderült. A délelőtti tanúságtételeken, a péntek esti, Papp László Sportarénában megtartott Ákos-koncerten és Forráspont Ifjúsági Esten, a szombati családi napon, majd a Kossuth téri szentmisén és az azt követő gyertyás körmeneten, végül a záró pápai szertartáson olyan erőtér létesült, amitől a gonosz valóságos kómába esett. Tízezrek ünnepelték együtt békésen Jézus Krisztust, a világ Megváltóját, a tömegben testvérként tekintett egymásra fiatal és idős, magyar és külföldi, hívő és egyházi, az embereknek együtt dobbant a szíve, amelynek ereje a világ minden pontjára eljuthatott. S mintha a végére a sajtó addig ellenségesebb része is barátibb hangot ütött volna meg.
S végül egy személyes élményt, érzést osztanék meg a gyertyás körmenettel kapcsolatban. Ahogy a többi hívő között, egyedül, de nem magányosan sétáltam az Andrássy úton, különös gondolatok kavarogtak a fejemben. Nagyon jellemző kép volt, hogy amint leszállt az est, és a sötétség mind jobban betakarta a várost, annál inkább nőtt a szerepe a fáklyák és gyertyák adta fénynek. Jelképes volt az Andrássy utat és a járdát elválasztó rendőrségi szalag is, belül a hívek, kívül a sok érdeklődő. Egymástól néhány lépésre voltunk, mégis mekkora volt a távolság… Mi önfeledten énekeltünk, és a vonulásunkkal is hitet tettünk Jézus Krisztus mellett, a bámészkodók pedig meglepetten, de legbelül talán vágyakozva nézték a hívő embereket. A különbség annyi volt, hogy ők gyertyák és fáklyák sokaságát látták az Andrássy úton, mi pedig Krisztus világosságát. Annyira karon fogtam volna őket, hogy velünk vonuljanak ők is, de ez nem mehet erővel, csak a Szentlélek közbenjárására. Talán akadt, aki csatlakozott is hozzánk.
A katolikus világtalálkozó időközben véget ért, rendzavarás, atrocitás nélkül, az ördög jót aludt. Bár soha ne ébredne fel!
