Aztán valamikor a hét második felében végképp elaludt az ördög, és mély álomba szenderült. A délelőtti tanúságtételeken, a péntek esti, Papp László Sportarénában megtartott Ákos-koncerten és Forráspont Ifjúsági Esten, a szombati családi napon, majd a Kossuth téri szentmisén és az azt követő gyertyás körmeneten, végül a záró pápai szertartáson olyan erőtér létesült, amitől a gonosz valóságos kómába esett. Tízezrek ünnepelték együtt békésen Jézus Krisztust, a világ Megváltóját, a tömegben testvérként tekintett egymásra fiatal és idős, magyar és külföldi, hívő és egyházi, az embereknek együtt dobbant a szíve, amelynek ereje a világ minden pontjára eljuthatott. S mintha a végére a sajtó addig ellenségesebb része is barátibb hangot ütött volna meg.

S végül egy személyes élményt, érzést osztanék meg a gyertyás körmenettel kapcsolatban. Ahogy a többi hívő között, egyedül, de nem magányosan sétáltam az Andrássy úton, különös gondolatok kavarogtak a fejemben. Nagyon jellemző kép volt, hogy amint leszállt az est, és a sötétség mind jobban betakarta a várost, annál inkább nőtt a szerepe a fáklyák és gyertyák adta fénynek. Jelképes volt az Andrássy utat és a járdát elválasztó rendőrségi szalag is, belül a hívek, kívül a sok érdeklődő. Egymástól néhány lépésre voltunk, mégis mekkora volt a távolság… Mi önfeledten énekeltünk, és a vonulásunkkal is hitet tettünk Jézus Krisztus mellett, a bámészkodók pedig meglepetten, de legbelül talán vágyakozva nézték a hívő embereket. A különbség annyi volt, hogy ők gyertyák és fáklyák sokaságát látták az Andrássy úton, mi pedig Krisztus világosságát. Annyira karon fogtam volna őket, hogy velünk vonuljanak ők is, de ez nem mehet erővel, csak a Szentlélek közbenjárására. Talán akadt, aki csatlakozott is hozzánk.

A katolikus világtalálkozó időközben véget ért, rendzavarás, atrocitás nélkül, az ördög jót aludt. Bár soha ne ébredne fel!